Irodalmi Jelen

Kukorelly és a kiscsávók

2009. szeptember. 01. - 21:24

Aztán bevonul a terembe, ahol két osztálynyi gyerek gyűlt össze. Megilletődés, kölcsönös vizsgálódás, fürkésző tekintetek, puhatolózás, mindez a legnagyobb csöndben. Kukorelly igyekszik, hogy egyszerre legyen bennfentes és outsider. Zsigerből megy neki. Nem tudni, mi jár a fejében. Izgul-e? Nem tudni, sehol egy árulkodó jel, mindenesetre kifelé figyel, receptorként működik benne minden.

Kukorelly és a kiscsávók

Lelki deficit

Zsarátnok város szakképző iskolájában vagyok, innen tudósítom az író-olvasó találkozót, melyet Kukorelly Endre tart hamarosan, 10 óra 45 perctől az iskola nagyelőadójában.
   Az esemény előzményéhez tartozik az író felajánlkozása egy rendhagyó irodalmi óra megtartására, hogy „az irodalom ügye ne csak pár száz embert érintsen”. „Ha meghívnak, boldogan megyek akárhová, legszívesebben középiskolákba irodalomórát tartani. Az nagyon jó, majdnem a legjobb”, nyilatkozta korábban egy fórumon az író.
   „Most mi.” Jön(ne) kiolvasztani a befagyott lelkeket, a majrézó tanárnőét is. Kielégítést végezni lelki, szellemi, esztétikai stb. értelemben, mert ő tudja, hogy az „majdnem a legjobb”, sőt azt is tudja, hogy a katarzisos kielégülés látens igénye alattomosabban, álnokabbul jelentkezik minden más igényhez viszonyítva, s döntőbb módon határozza meg a személyiséget minden egyéb, magát szignifikánsnak kinyilvánító dolognál.
   Jól megindokolható módon Kukorelly fölvállalná (fontos a vélelem) ezt a korántsem minden ügy és baj nélkül zajló kulturális küldetést, ha úgy tetszik: irodalmi missziót. Ezúttal nem a felnőtt olvasókat, hanem a legkritikusabbakat, lelkileg a leginkább befogadókat, a felnőttséget már próbálgató imitátorokat, a jelenségekre rákérdező, azt könnyededen elutasító bájt-agyú emberkéket szeretne hallgatóinak, olvasóinak a nagy magyar író.
   Az eleven költő tudja jól (nem az Olümposzról jön, akarom mondani, ő is volt diák), hogy a diáknak a mai magyaróra ünnepi óra lesz az ő közreműködésével. Felelés nélkül! Isten ments’, hogy ne érkezzen meg.
   Várják, semmi sem tananyagszagú, mindennek klappolnia kell, mire megérkezik. Közszájon forog, hogy „ez az az írócsávó, aki átírta az Anna Kareninát, ami valami botrányosra sikeredett. Beleírta, amit Tolsztoj nem, tudjátok. Amit Tolsztoj elhallgatott, tudjátok.”* „Majd megveszik”, mondják belelkesülve, meg „majd el is olvassák, majd ha idejük lesz rá.”
   Rivalgás (megjött!), masszaszerű tódulás az ablakhoz. Kukorelly Endre felszegett fejjel jön. Jön! Irodalmi kisugárzás az egész alak. Minden hangsúlyt kap, a legkisebb mozdulat is, a bevonulás is, hiszen akkor lehet a legjobban ünnepelni őt. Minden rendben, rend a lelke mindennek, mint tudjuk. „Itt nem ismétlődhet meg szegény Sinkovits példája, aki anno kiszólt a szerepéből és leszólt a nézőtéren lévő diákoknak, hogy ne zörögjenek”, intézkedett előzetesen az igazgatónő. Minden be van kalkulálva. Soha semmiben nem lehet az ember biztos, ha diákról van szó. De itt mindenki tudja a dolgát. A Költő ünnepelteti magát, a közönsége is előre ünnepel, magafeledt kiabálásba kezdenek. A felügyelő tanár hosszú percek múlva lecsendesíti a hangoskodókat. Ezzel együtt eltűnik a hétköznapiság a művészet szentségesen szent nevében, az atmoszférában különös szellemiség, meg a várakozás izgalma vibrál.

Kukorelly Endrét némi eligazításra a tanáriba viszik. Lelki szemeit is kinyitja. Figyeli az őt fogadó kolleginát. Zavarja, hogy majrézik. Megnyugtató gondoskodásról tanúskodik viszont a beszerzett ásványvíz, ami a törődés, a szeretet jele, s mindketten érzik, hogy közük van máris egymáshoz. Van metakommunikáció, de verbálisan semmi sem működik. A tanárnő annak ürügyén, hogy kávéügyben intézkedik, magára hagyja az Írót. Hű, de ciki, hű, de majrés, mondaná Balázs, az iskola babérozatlan diák költője. Kukorellyt a kérdés foglalkoztatja: Be lesznek-e fagyva a gyereklelkek, befagyasztották-e őket? A válaszból az jön le, hogy minden bizonnyal. A hibernálás metódusa egy kilátásba helyezett óvintézkedés a renitenciát illetően. Felesleges, mégis elmaradhatatlan. Egyrészt ezért lehet befagyva a tanárnő is. Ő teremti meg az alaphelyzet. „Az illusztris Vendég ittléte bizonyos protokolláris szabályokat nem mellőzhet, hogy elérje szándékát”, adta ki az utasítást előzetesen az igazgatónő. De egy magyartanár ne majrézzon! Ne tegye semmilyen körülmények között! Kínosan hosszú a csönd. Vegyük jelesül, hogy az író kezdeményez(ne) párbeszédet. „Olvasta Gombrowicz naplóját”, kérdené, s ha jól bele is tenyerel, akkor örökre befagyaszthat minden lelki átjárót maga és eme olvasója között.

   És a tanárnő? Megkérdezheti-e akár nőként, akár szakemberként, hogy például miért intellektualizálja a szerelmet az Író Úr, miért gondolja, hogy az Úristen is csinálja, vagy: miért figyeli (meg elsőnek egy nőn) a melltartót, s mondjuk elkezdene idézni a TündérVölgy bizonyos oldalairól vagy a magánéletben igencsak szemérmes költő legújabb (ama „botrányos”) könyvéből. Rést kellene ütni a hallgatáson. A költészet és valóság kapcsolata erre a tanú, hogy lehet. De nem lehet hallgatni. Kukorelly mindenesetre érzékenyen szenzorálja a hangulatot.
   Aztán bevonul a terembe, ahol két osztálynyi gyerek gyűlt össze. Megilletődés, kölcsönös vizsgálódás, fürkésző tekintetek, puhatolózás, mindez a legnagyobb csöndben.
   Kukorelly igyekszik, hogy egyszerre legyen bennfentes és outsider. Zsigerből megy neki. Nem tudni, mi jár a fejében. Izgul-e? Nem tudni, sehol egy árulkodó jel, mindenesetre kifelé figyel, receptorként működik benne minden.
   Az irodalom önmagában lehet játék is (igazi meccs!) mind az író, mind a befogadó részéről. A játék minőségén múlik a végeredmény. A jó író varázsló. Az történik kívül, ami belülről fakad. Kukorellynek sikerül. Tapadnak a gyerekek a szavaira. Kérdeznek. „Romlottocska lánykák” pusmognak. Úgy 75% körül mozog a kielégültségi index, talán ennél lényegesen jobb is.
   Igen ám! De semmi nem tökéletes! A kiscsávók nem rohannak el az óra végén, mint ahogy azt minden más, normális esetben teszik. Nem mennek el. Dehogy. Nem akarják, hogy csak úgy vége szakadjon ennek a majdnem legjobb állapotnak. Tartósítani, legalábbis kihúzni szeretnék. Barátságukba akarják fogadni az írót, ezt a szeretni való embert, aki megérintette lelkük azon részeit is, ahova nem engednek be csak úgy, egykönnyen bárki embert. Ezért meghívják az Írót a közeli kiskocsmába, a diáktanyára, hogy a hiányzó 25% lelki, szellemi deficitet törlessze le ott. Az író nem áll kötélnek. „Most mi. Jönnek a kiscsávók ezzel az igénnyel.” Egyáltalán: hogy vették észre a 25%-ot. Fel sem nőttek még, csak arra a 45 percre, de azoknak a perceknek (örökre?!) vége, s ezt a végzetszerűséget kellene tudomásul venni mindkét oldalon. Meg azt, hogy folytatódik a hétköznap a hat lépés távolsággal, a varázs helyett a kijózanodással. Megérte? Meg. Még akkor is, ha nem lehet borba fojtani az egész deficitet. Majd talán, ha felnőnek… Addig is menjenek át az utca másik oldalára, és ha úgy tetszik nekik, ne köszönjenek. Ellenkező esetben az történhetne (persze, szokatlansága miatt így is kellőképpen fel kellene turbózni az ügyet), hogy Kukorelly megjelenne a kommersz újságok címlapján. A vezércikk élén: Kukorelly kiscsávókkal kiskocsmázott. Rekonstruált fotók, előnyös beállítás stb. Aztán meg még mindenki Kukorelly-műveket keres(ne)!

*A kiscsávók majd elfelejtik Kukorelllyt. El – talán - a szavait is. A találkozó végső üzenetét is. „Ne gondoljátok, hogy ti aztán nem kellettek, ilyeneket ne gondoljatok! Köszönjetek, olvassatok! Írjatok is, jót tesz az önkifejezésnek, ledolgozhatjátok vele a kreativitás iránti olthatatlan sóvárgást, de a végeredményt ne adjátok át feltétlenül másnak!”

Kép és szöveg: Bátorligeti Mária

Kukorelly-rajongók