Mint egy kölyköt, fél kézzel tolja odébb a sóbálvánnyá merevedett embert, aztán utolsót lép, megtámaszkodik a plató hideg vasán. Zihál. Szemhéját összeszorítja, hónaljában jeges spongya az átizzadt pulóver.

Szörnyeteg

Ahogy meghallja az éktelen ordibálást, majd a furgon kiszolgált motorjának csörömpölését, rögtön az ajtó felé indul. Mire az ócska hűtőkocsi zihálva és pufogva a falu aljából a térre ér, ő már függönynek támasztott busa homlokkal leskelődik a csipkeminta résein át. Évek óta hallgatja a halászati kisszövetkezet gépkocsijának recsegő hangszóróját, várja, hogy az öreg masina – oldalán a nyolc karját tekergető vörös polippal – elberregjen a ház előtt. „Halászati és Tengerészeti Kooperativa”. A felirat fél karéjban veszi körül a dülledt szemű szörnyet, mely alatt olvashatatlan szó sötétlik, kék betűi lepattogzottak, talán valami rövidítés lehet, vagy a település neve, ahonnan a kisteherautó elindul, hogy a karsztos hegyen átkapaszkodva minden reggel nyolc és negyed kilenc között bezötykölődjön a faluba. Ő pedig ott áll az ajtó mögött, a horgolt pálmalevelek hálóján át bámul az utcára, nyirkos kézzel és jeges szívvel hallgatja a hangszóró bömbölését: „Friss hal! Makréla, süllő, kalamáre! Kagylók, gyöngyhalak, polipok! Gyertek, asszonyok! Olyan angolnát láthattok, amilyenről álmodni sem mertetek!” Évek óta hallgatja az invitálást, a csalogatást, mely – meg van róla győződve – egyedül neki szól, s ami, ha engedelmeskedik, egyben a gyászbeszéde is, hiszen azt is tudja, hogy a hűtőkocsiban a halál vár rá. Így aztán elhiszi, sőt csakis azt hiszi igaznak, amikor a hangszóró így recseg: „Ide-ide, asszonyok és lányok! Itt látható a borzalmas varangyhomár! A szörnyűséges lila moszat! Gyönge szívűek ne közelítsenek, mert maga a rettentő Kolumbusz Kristóf is sírva fakadt, midőn először pillantotta meg a gyilkos tekintetű hidrát! Gyertek, asszonyok, csodáljátok a vaskos tengeri kígyót. De ne tapogassátok, mert a szörnyű kígyó az asszonyi érintésre holtában is felágaskodik!” Az autó csikorogva fékez, hintázva áll meg elnyűtt rugóin, mindig ugyanott, a tér sarkán, a kútnál, a hatalmas eukaliptusz árnyékában, szemben a falu boltjával. Megtermett férfi bújik ki a kasztniból, sapkája ellenzője tarkóra fordítva, fehér köténye rászáradt vértől piroslik, markában kés és fényes fenőacél. Kapuk nyílnak sorra, asszonyok sereglenek a férfi köré, pipiskedve tülekszenek a véres kötény körül. Ő is mozdul a függöny mögött. Reszket, topog, behunyja a szemét, hogy ne lássa az autó oldalán vigyorgó szörnyet, a férfi koszos, vérszínű sapkáját, fülére szorítja öklét, hogy ne hallja az asszonyzsivajon át a kés és a fenővas gyilkos fülemüle-csattogását. Évek óta tudja, hogy eljön a nap, amikor ki kell tárnia az ajtót, oda kell csoszognia, be kell pillantania a kocsi fémkasztnijába, évek óta készül, és most tudja, hogy itt az idő. Sejtelme sincs róla, miért éppen ma, miért ezen a kora nyári napsütéses reggelen történik meg, aminek meg kell történnie. Nem tudja, mit csinál, úgy hátrál, mint aki látomást lát, fülére szorított ököllel bámulja a függönyt, soha többé nem látja csillagvirághoz hasonló, fehér csipkéit, a tekergőző pálmalevelek közt megbújó, kitárt farkú pávát. Karját leereszti, a kilincs felé nyúl, mancsába fogja, óvatosan fordítja el a nyiszorgó rézgombot, langyos simaságát soha nem érzi többé. Az ajtó nyögve nyílik, hagyja, hogy magától táruljon sarkig, megkapaszkodik a félfában, arcát nekiszorítja a napszítta, meleg fának, ormótlan bakancsát átemeli a küszöbön, előbb az egyiket, aztán a másikat, egy lépcső, kettő, há-rom. Lent van. Imbolyog. Öklével a meszelt falnak támaszkodik. Nekivág a tér szabálytalan, nyers lapokkal burkolt kősivatagának. Fújtat, szuszog, mintha térdig homokban gázolna, úgy vonszolja testét a végzete, a halászati szövetkezet kopott furgonja felé. Ahogy észreveszik, a kotkodácsoló asszonyok elhallgatnak, riadtan húzódnak félre, palacsinta arcuk egyforma az irtózattól, bámulják, ahogy közeledik, vastag karjával egyensúlyoz, kaszál a levegőben, már csak a férfi van az útjában, szétvetett lábbal áll, gumicsizmába gyűrt nadrágja buggyos, fehér kötényén vérfoltok szigetcsoportjai, markában kés, másikban egy vicsorgó ragadozóhal, hosszú, mint a kígyó, farka a földet söpri, belei a porba vetve. A férfi nem moccan, arcán undor és csodálkozás. Mint egy kölyköt, fél kézzel tolja odébb a sóbálvánnyá merevedett embert, aztán utolsót lép, megtámaszkodik a plató hideg vasán. Zihál. Szemhéját összeszorítja, hónaljában jeges spongya az átizzadt pulóver. Mintha rosszullétig zabálta volna magát, egész testében reszket, félelmében felfordul a gyomra, érzi a halál nyálkabűzét, a rothadás poshadt levegőjét. Amikor kinyitja a szemét, megdöbben, nem áll össze a fejében, amit lát, majdnem tetszik neki. Csodálkozva bámulja az ezüstös és aranyas pikkelyek szivárvány ragyogását, farkak és uszonyok sárkányos legyezőit, rózsaszín torkok néma tátogását, ízelt lábak sehová sem tartó, fáradt menetelését, nézi, ahogy kopoltyúk nyílnak és zárulnak, aztán, amikor mindent megért, akkor már csak a kimeredt szemek fénylő gyöngysorait látja, apró üveggolyók százainak, ezreinek sötét ragyogását, a lassú kínhalál szertegurult, semmibe dülledő gyöngyeit. Megszédül, süket fülében vér tamtamol, szívére abroncsa szorul, nem jut levegőhöz, és mintha valaha élt ősei minden fájdalma sűrűsödne össze az igazságosztó pillanatban, az ezernyi halál egyetlen hideg gömbbé olvad össze, mely ott ragyog a legsötétebb sarokban, ahová eddig nem is nézett, és mire a tepsik, dézsák és kádak közé hanyatlik, már át is költözött az ő szemébe. A férfi gumicsizmája előtt kéken, zölden ragyognak a belek és zsigerek, forró levegő moccan, az eukaliptusz levelei szárazan zörögnek, az asszonyok az élettelen testet bámulják.
– Szörnyeteg – suttogja valamelyikük.