Két tenyérrel támaszkodott az asztalon, de így is imbolygott, társai röhögtek, derekánál ölelve vonszolták magukkal. Ahogy eltűntek, a kocsma szinte kiürült. A férfi arcán nem látszott érzelem, a poharába bámult, aztán egyszer csak kimondta azt az egy szót. Rám nézett. Meg sem mukkantam, de többet nem szólt. Felhajtotta a borát, és köszönés nélkül otthagyott. Fél óra sem telt belé, olyan részegen jött vissza, hogy alig állt a lábán.

A férfi, aki visszafelé járja a táncot

Öltem, mondta, és úgy nézett rám, hogy legszívesebben felpattantam volna, de aztán álltam a tekintetét, míg könnybe nem lábadt a szemem.
A Kykládok legkisebb lakott szigetén, egy halászfalu kocsmájában mondta ezt egy férfi, aki már nem él, és akinek a halála a lelkemen szárad. A sziget közepén magasodó hegyről olajligetek közt kerékpároztam le délutánonként a faluba, hogy igyak valamit, és bámuljam a lebukó napot, ahogy vörösborral locsolja végig a tengert. Már az első este ott találtam. Nem lehetett nem észrevenni, komor volt, borostája már-már szakáll, őszes haja lófarokban lógott a hátára a halászgúnya gallérja fölött. Hatalmas örmény orra és kikezdhetetlen magánya volt a legfeltűnőbb. Rendelni, fizetni sosem láttam: szótlanul gubbasztott a minden esti pohár bora fölött. Február közepe lehetett, sokadik alkonyomat töltöttem a víz locsogását, az összedörzsölődő hajótestek nyiszorgását hallgatva, és azt figyelve, hogyan mélyülnek el a színek, ragyognak egyre elevenebben a szomszédos sziget fényei. Komp-nap volt, szokatlanul tele a helyiség - rendes helyemen kedélyes öregek ostábláztak -, engedélyt kértem hát, hogy letelepedhessek az asztalához. Úgy bámult rám, mint aki számos lehetőséget is fontolóra vesz, mielőtt dönt: végül bólintott. Nem szólt később sem, visszavonult valahová, ahol a valóságosnál is magányosabb lehetett. Változékony idő volt aznap: zuhogott, ha meg vezényszóra elállt, szikrázó napsütésben csillogtak a hegyoldal lapos sziklái, déltájban jégeső borsónyi szemei verték a teraszok szikkadt nádfödeleit. Estére viszont elült a szél, hunyorogtak a csillagok, a víz fekete volt, mintha nem is lenne, helyén csak egy hatalmas, sötét üreg. Ültünk szótlanul, fél óra telt el, talán egy egész is, amikor kirándulók tódultak a kocsmába. Fiatalok voltak, önmagukon kívül nem érdekelte őket semmi, harsányságuk betöltötte a helyet. A mi asztalunkhoz is jutott három. Röhögcséltek, ánizspálinkát és sört vedeltek, füstöltek, mint a gyárkémény, végül nagy örömrivalgással felkerekedtek, hogy tüzet rakjanak a parti homokon. Mielőtt odábbálltak, az asztalunknál ülők egyike a jóindulatú részegek bárgyú arcátlanságával nekiszegezte a kérdést.
Öltél, öreg? Mit lógatod úgy az orrod?
Két tenyérrel támaszkodott az asztalon, de így is imbolygott, társai röhögtek, derekánál ölelve vonszolták magukkal. Ahogy eltűntek, a kocsma szinte kiürült. A férfi arcán nem látszott érzelem, a poharába bámult, aztán egyszer csak kimondta azt az egy szót. Rám nézett. Meg sem mukkantam, de többet nem szólt. Felhajtotta a borát, és köszönés nélkül otthagyott. Fél óra sem telt belé, olyan részegen jött vissza, hogy alig állt a lábán. Cihelődtem már, a parton gyűjtött kincseimet rendezgettem, amikor lezöttyent a székre, és aznap este harmadszor emelte rám fáradt inkvizítor-pillantását. Feltápászkodtam, és bár akkoriban minden fillért beosztva, szerényen éltem, megkérdeztem tőle, hozzak-e neki is egy pohár bort.
Nem kell, mondta. Én itt nem vagyok vendég.
Csöndesen beszélt, részegen is tisztán ejtette a szavakat. Nem illik a hangja a hajókötéltől, szerszámnyéltől szétlapult, durva kezéhez, melynek barázdáiba lesikálhatatlanul rágta bele magát a kétkezi munka piszka. Ezen tűnődtem, míg a pultban álló kocsmáros feltöltötte a hordóból a hasas korsót, abból pedig a poharamat. Cserzett arcú, jó kedélyű, beszédes ember volt, az a fajta, aki ötven fölött nem öregszik tovább.
Tüstént lerámolok egy asztalt, ha át akarna ülni, mondta, és kérdőn pillantott rám, amikor a pult fölött kiadta a poharat.
Fölösleges, feleltem. Mindjárt indulok haza.
Bólintott, gyökérkefeként meredező fehér hajába túrt.
Alig tettem le a fenekem, a férfi már mondta is. Megöltem egy nőt. Egy fiatal nőt. Egy lányt. A karcos asztalra meredt, de befelé bámult. A szerelmemet. Alig ismertem. Aztán megszöktem. Még azon az éjszakán hajóra szálltam.
Mit mondhattam volna. Tulajdonképpen azt sem tudom, mire gondoltam. Talán valami olyasmire, hogy jobb lenne kimaradni az egészből. Úgysem segíthetek rajta. És hogy fél óra, míg visszatekerek a falumba.
Húsz év, mondta olyan hangosan, hogy a szomszédos asztalnál játszó öregek felénk fordultak. Húsz rohadt év! Maga nem értheti.
Riadtan láttam, hogy a szeméből könny csorog.
Én sem értem. ... Éjszaka volt. Szombat. A kútháznál vártam rá a késsel. Megismertem a járásáról. A kikötő felől jött. Dudorászott. Mögé léptem, talpam alatt megcsikordult a kavics. Nem félelmet, hanem csodálkozást láttam a tekintetében. Ott volt a szemében az elveszett világ. Minden, ami az enyém lehetett volna. A bizalom, ami az élethez kell. Mint a mozivásznon: lepergett előttem minden. A születése. A kislány, ahogy fésüli a haját. Minden. Láttam a gyerekeinket.
Elhallgatott. Kikászálódott az asztal mögül. Amíg a vízhatlan kabát tépőzárával babrált, azon törtem a fejem, mondhatok-e vigasztaló szavakat. Végül nem szólt egyikünk sem. Ahogy elment, nagyon egyedül maradtam. Az eső is eleredt. Szedelőzködni kezdtem. Zsebeimbe, övtáskámba dugdostam a csigákat, elgondolkodtató köveket. A kocsmáros előbb hangosan kimondta, csak azután pötyögte be az összeget a számológépbe.
Mikor költözött a szigetre, kérdeztem tőle.
Értetlenül nézett rám.
Nem maga. Akivel egy asztalnál ültem.
Ja, az? Odakiáltott valamit az ostáblázó öregeknek. Felém fordultak, megnéztek maguknak: az idős arcokban elevenen ragyogtak a szemek. Ide valósi az, mondta egyikük. Tán még a szomszéd szigetre sem tette soha a lábát.
Visszafelé járja a táncot, koppintott mutatóujjával a halántékára a kocsmáros. Nagy mesemondó. Nem is értem, hogy születik az agyában az a sok képtelen történet.
Hogy néhány pillanatig szinte csalódottnak éreztem magam? Az ember néha ilyen ostoba.
Akkor a nő sem igaz, mosolyodtam el. Akit megölt?
Milyen nő, kérdezte csöndesen a kocsmáros.
A lány. Aki a szerelme volt.
A férfi kérges, nagy tenyerén nyújtotta a visszajárót. Úgy bámult el mellettem, mintha távolodó hajó füstjét fürkészné a horizonton. Az öregek, vén madarak, ragyogó szemmel figyeltek.
Azóta mesél, mondta végül a férfi, amióta elveszítette a jegyesét.
Mi történt?
Meghalt, felelte kurtán. Hátat fordított, száraz konyharuhával törölgetni kezdett egy száraz poharat. Az öregek mozdulatlanul lestek. Amikor indultam, a kocsmáros utánam szólt.
Sosem lett meg a tettes, mondta. Azon a nyáron építették át a kikötőt. Tele volt a falu idegenekkel.
Ahogy a pedált tapostam, hideg eső paskolta a hátamat. A falu szélén, ahol a szerpentin a hegyoldalnak szalad és a nyers kövekkel kirakott bizánci út is ered, egy eukaliptusz alatt sötétlett a kútház. Kísértést éreztem, hogy lekanyarodjak, de tovább tekertem. Hazaérve kiürítettem a zsebeimet, vizes gönceimet a márványkő padlóra hánytam, beálltam a zuhany alá, és hosszan csorgattam a testemre a gőzölgő vizet.