Lódító Vilmos egy-egy nagy mondása szállóigévé vált késő generációk ajkán is. Hantja besüppedt, fája elkorhadt sírjának, de öreg urak, asszonyságok még hosszan szeretettel emlékeztek vissza a daliás öregúrra, aki megpihenni hazatért az akácos temetőbe, hogy első szerelme, Szalmássy Terka közelében nyugodhasson. Hazudni soha nem hazudott, de nagyobbakat mondani nála legföljebb Münchausen báró tudott volna.

Vili életet mentett

A nemzet nagy mesemondójának regényeiből ízlelt kor elevenedett meg Ervin bácsi temetésén. Mintha időutazást tettünk volna rég letűnt világba, benne elvárható kastéllyal, elfátyolozott arcú, kalapos, glaszékesztyűs gyászolókkal. A gyöngyházfényű barázdákkal szabdalt Bácsország egyik épített csatornáján kizárólag csónakkal megközelíthető, s fura módon skóciai ízlésre épült kastélynak a zöld szalonjában fogadták a végtisztességre érkezőket. A cselédek hiánya alaposan nyomot hagyott a csodás építményen, azonban a család erről nem vett tudomást. Bezerédyek voltak, s ehhez mérten viselték a kommunizmus következményeit: hol méltósággal, hol megmosolyogva az emberi hitványságot, az alacsonyról indulók ösztönös, védekező gyűlöletét a magason levőkkel szemben. A kastély megtartásának ára ötszáz hold szántó önkéntes odaajándékozása volt.
Vadászok vitték vállukon a koporsót az egykor batárok koptatta feljáróktól körülölelt ravataltól az arborétumra emlékeztető őspark szegletében elhelyezkedő családi kriptáig. Áthallatszott a Duna felől a horvátországi háború tankzöreje: Valkóvárt, ha úgy tetszik: Vukovárt ostromolták/védték.
Ernő bácsi zöldposztós, szarvasagancsból készült gombokkal ékesített uniformisba öltözött vadásztársai lőttek néhányat magasra emelt puskájukból, majd végképp elbúcsúztunk e sokszínű egyéniségtől, akiről mindvégig élt bennünk a gyanú, hogy megelevenedett regényhőssel van dolgunk.
A temetés után visszacsónakáztunk a monostorszegi partra, s a láp elnyelte Bodrog-vár szájhagyomány szerinti helyén parkolt autókkal visszatértünk a városba. Természetes volt, hogy a Magyar Polgári Kaszinóban folytassuk az emlékezést. A család felmenői nemzedékek óta oszlopos tagok voltak. Abban a polgárutáló és -pusztító fél évszázados időszakban is, amikor Petőfi nevét viselte a város legrégebbi egyesülete. Ervin bácsi nem érte meg az 1867-ben kelt történelmi elnevezés visszaállítását.
Közeledett március 15-e, s a pesti forradalom 145. évfordulója lévén, s ha már így együtt voltunk hasznosnak tartottuk megbeszélni a teendőket.
Egyszeriben valaki a társaságból eszünkbe juttatott egy történet, amelyet Ervin bácsi mesélt néhány éve az ünnepséget követő társas esten. Bizonyos Hollósy Viliről, a Bácska leghíresebb anzágolójáról szólt a történet.
Lódító Vilmos egy-egy nagy mondása szállóigévé vált késő generációk ajkán is. Hantja besüppedt, fája elkorhadt sírjának, de öreg urak, asszonyságok még hosszan szeretettel emlékeztek vissza a daliás öregúrra, aki megpihenni hazatért az akácos temetőbe, hogy első szerelme, Szalmássy Terka közelében nyugodhasson. Hazudni soha nem hazudott, de nagyobbakat mondani nála legföljebb Münchausen báró tudott volna.
Haynau, a bresciai hiéna őt is besoroztatta az osztrák hadseregbe, de mi ez ahhoz képest, hogy másokat felakasztatott, lelövetett?!
Vili be is rukkolt Lombardiába, felhúzta a feketesárga madzaggal cifrázott rongyokat, és egy év alatt frajteri, azaz őrvezetői rangot nyert. Ilyen sarzsival akadt össze Vilmos főherceggel, aki már generális volt, holott az orrát sem tudta még rendesen megtörölni.
Egy parádé alkalmával leszakadt a Pó hídja. Vili belekapaszkodott a mellette kapálódzó tisztbe. Észrevette, hogy Vilmos főherceg az illető. Háromszor megbuktatta a hullámokban, majd hősileg kimentette.
A drusza prüszkölve hálálkodott. Vili legyintett: – Nem tesz semmit, nálunk Bácskában az életmentés mindennapi sport.
A fenséges úr afelől érdeklődött, micsoda Vili civilben, majd hallva, hogy mérnök, elcsodálkozott, hogy nincs tiszti rangja. Vili szemrebbenés nélkül világosította fel, mondván: – Rebellis voltam pár év előtt, s büntetésből soroztak be.
Másnap raportra hívták. Nem lepődött meg különösebben, hogy az ezredes címzetes őrmesterré nevezte ki, kitüntetést tűzött a fehér waffenrockra, és bizonytalan időre szabadságolta. Beírták a szabadságlevélbe, hogy emberélet megmentése miatt kitüntetést kapott. Megelégedéssel vette tudomásul, hogy a lovagias tett egyéb részletei nem kerültek az iratba. A medáliát elkártyázta a kantinban a szabadság örömére csapott nagy ivás közepette, majd rohant haza az imádott Bácskába.
Először rokonával, Vojnics Gézával futott össze, akit határtalan szemtelensége miatt hazazavartak Bécsből. A rokon tamáskodón hallgatta az urlaub történetét, miszerint Vili egy gyönyörű talján hercegnőt húzott ki a Pó vizéből. Igazmondása bizonyságául elővette menlevelét, mire Vojnics megjegyezte: már megijedt, hogy rokona valami svarcgelbet mentett meg. Vili tiltakozva utasította vissza a gyanúsítást: – Ugyan, csak nem gondolod?!
Három nap alatt harminc helyen legalább hatvanféleképp adta elő a nevezetes hőstettet, egyik helyen grófnő, másik helyütt baronesse lett a megmentett.
Pár hét múlva a hős Vili végképp levehette az angyalbőrt. Addigra annyiféleképp variálta a jeles tettet, hogy a bizonyító irat ellenére sem hitte el neki senki. Baján és Halason cifrázta ki leginkább történetét, de minthogy a híre megelőzte, nem a remélt hatást váltotta ki, amitől megsértődött, s úgy vélte, nem is érdemes hősies dolgokat véghezvinni.
Néhány év múlva találkozott volt ezredesével. Először ciklámenszínűre pirult, majd leküzdve szégyenérzetét megkérte a császári katonát, senkinek ne mesélje el, hogy Vilmos főherceget kimentette a vízből. A tábornok csodálkozott a szerénységen, hiszen ekkora dicsőséget nem kell titkolni. Vili fölvilágosította: Bácskában ilyesmiért stréber hírébe keverik az ember.
– Szíveskedjék csak annyit mondani, hogy egy osztrák szépséget húztam ki a vízből, mert a szép lánynak nagyobb az ázsiója nálunk, mint egy göthös osztrák katonának, még ha főherceg is – érvelt a bácsországi történetírás leghíresebb lódítója.