A hódítás nem is volt nehéz, a szép feleség belement az erdei kalandba, ami majdnem végzetesnek bizonyult, mert a férj – talán, mert működött benne a vadászösztön – váratlanul megjelent az erdőben, vaddisznólövő puskával a kezében. Ha Barni nem ismeri annyira az erdő suhogásait, zörrenéseit, akkor biztosan összefutnak. De Barni megérezte, hogy baj van, így elkerülték a puskás embert. Húzta, vitte az asszonyt, egy dombtetei bokros részre, ahonnan belátták a tájat. Ott tette magáévá. Közben látta, hogy a férj a tisztáson keresztül visszaballag a terepjárójához és elhajt.

A vadűző

A vadászok hárman voltak. Egyikük nagyon magas volt, több mint két méter. Ő volt a vadőr. A másik kettő nagyon hasonlított egymásra. Köpcös, alacsony emberek voltak, kissé hajlott háttal. Általában nagyon keveset gyalogoltak, terepjáróval jöttek a magaslesig, elég volt nekik felkapaszkodni a létrán.
A magas – akit Barnabásnak hívtak, de mindenki csak Barninak szólította – húsz éve dolgozott vadőrként. Az apja is az volt, ő bölcsésznek készült, de az apját lelőtte egy részeg vadász és ez gyökeresen megváltoztatta az életét. A részeg vadász nagy ember volt, nagyon nagy. A megyénél. Részeg lövöldözését balesetnek hozták ki, a vizsgálat azt állapította meg, hogy a lelőtt vadőr volt a hibás, mivel megszegte a szabályokat. Cserébe a fia lehetett a vadőr, szép fizetéssel és a vadászházzal, amelyben az özvegy is maradhatott, tisztességes özvegyi nyugdíjjal.
Barni azt mondta, hogy ő ebbe nem megy bele, de az anyja meggyőzte, hogy menjen csak bele. – Szegény apádat úgy sem tudjuk feltámasztani, és amúgy is mindig nekik van igazuk, kisemberek vagyunk mi, nagyon kicsik – mondta.
Így lett Barni vadőr és nyomban meg is fogadta, hogy csakis olyan lányt vesz feleségül, aki nem mondja, hogy hagyjuk, ha a férjét valaki lelövi.
Barni már negyven múlt, de még nem nősült meg. A lányok szívesen eljöttek vele az erdőbe néhány napra, mert izgalmasnak találták a vadőrséget, meg az erdészlakot, de egy hétnél tovább nem bírta egyik sem. – Megöl itt az unalom, mondták. Összepakoltak és elmentek.
Barni megszokta, hogy néhány nap után minden lány elmegy. Csak az anyja neheztelt érte. Megpróbálta ismerősei lányaival, aztán az ismerősök ismerősei lányaival összehozni Barnit. De ezek az anyja által becserkészett lányok nem kellettek Barninak.
Időként, amikor már nagyon kanosnak érezte magát, beült a terepjáróba és bement a közeli városba vadászni. Lányokra. Szerette így mondani, hogy vadászik a lányokra. Egy idő után azt vette észre, hogy azokat a lányokat vágyja jobban, akiket nehezebb becserkészni és elejteni. Veszélyesebb vadászatokba is belebonyolódott. Egyszer egy igazgató feleségét cserkészte be. Ismerte az asszonyt, a férje vadászott – csak azért, mert a városban minden nagyobb cég vezetője vadászott – nem lőtt rosszul és egyszer elhozta a feleségét vadászni. Akkor döntötte el Barni, hogy megszerzi.
A hódítás nem is volt nehéz, a szép feleség belement az erdei kalandba, ami majdnem végzetesnek bizonyult, mert a férj – talán, mert működött benne a vadászösztön – váratlanul megjelent az erdőben, vaddisznólövő puskával a kezében. Ha Barni nem ismeri annyira az erdő suhogásait, zörrenéseit, akkor biztosan összefutnak. De Barni megérezte, hogy baj van, így elkerülték a puskás embert. Húzta, vitte az asszonyt, egy dombtetei bokros részre, ahonnan belátták a tájat. Ott tette magáévá. Közben látta, hogy a férj a tisztáson keresztül visszaballag a terepjárójához és elhajt.
A két köpcöst nem szerette Barni. Mindketten két éve vadásztak, mert akkor lettek menő vállalkozók. Befizették a másfél-másfél milliót, tagjai lettek a vadásztársaságnak és már vadászhattak is. Semmi sem változott – mondta Barni. Ha ezek lelőnének, a hajuk szála sem görbülne.
Óvatosan lépdeltek az erdőben. Kifelé haladtak, a fák közül. Ott, ahol a napfény már erősebben betűzött a fák közé, látni lehetett az erdő szélén a lucernást. A két köpcös hangosan szuszogott, Barni időnként csendesítette őket, ha nagy zajt csapnak, akkor hiába kerültek a fák között, hogy jó szélirányban legyenek. A szuszogással elrettentik a vadat.
Az erdő szélén, a fák takarásában megálltak és Barni szótlanul a lucernás felé mutatott. A két alacsony szinte egyszerre emelte szeméhez a távcsövet. – Ez már igen! – mondták szintén egyszerre. – Kapitális trófea. Három millát is megér. Fél milla a tiéd, Barni. Megérdemled. Hol tartottad eddig azt a bikát?
Barni nem válaszolt, csak mosolygott. Mélyet szívott a levegőből. A szél a lucernás felől fújt, érezni lehetett a lucerna és egy kicsit az őzbak szagát is. Barni a két köpcösre pillantott. Ők semmit sem éreztek. Mert ők csak puskás emberek, de nem vadászok. Méregdrága puskákat vásárolhattak, de attól még nem érezték a vad szagát, nem tudták megkülönböztetni az erdő neszezéséből az apró jeleket.
Az egyik köpcös fényképezőgépet húzott elő a hátizsákjából, teleobjektívvel. Befogta a bikát, néhányat kattintott. A másik elővette a mobiltelefonját és beütötte a számot. Németül beszélt.
– A jövő héten, szombaton – mondta, amikor befejezte. – Akkor ér rá Thomas. Reméljük nem esik az eső. Este imélen átküldöm a bikát Thomasnak. Hogy lássa, nem árulunk zsákba bikát. (Ezen nevettek.) Így már biztos, hogy meglesz a cégbővítés. Nagy vadászatot rendezünk, nagy partival. Thomas szereti, ha ünneplik.
Visszafelé már nem ez erdőn keresztül mentek. Amint kiléptek a fák takarásából, a bika észrevette őket és elvágtatott. Néhány pillanatra mindhárman megálltak. – Gyönyörű példány – mondta az egyik. – Az – bólintott rá a másik. Beültek a terepjáróba és elhajtottak.
Még el sem ült a terepjárójuk által felvert por, amikor Barni rákezdte. Csak ő tudott olyan hangot hallatni, mint az őzbak. Mint az őzbak, amikor magévá tesz egy nőstényt. Erre a hangra minden bak előcsörtet. Nem törődik a veszéllyel, csak jön elintézni azt a bakot, amelyik az ő területén, az ő háreméből hágja meg az egyik nőstényt.
Az őzbak jött is. A másik bakot kereste, de csak Barnit találta. Megtorpant és vérbeborult szemmel szagolt bele a levegőbe. – Menj és soha többé ne gyere vissza! – üvöltötte Barni és kettőt a levegőbe lőtt. A bak alig mozdult. Továbbra is a másikat kereste. – Menj már! – üvöltötte ismét Barni, de a bika most sem mozdult.
– Menj! – kiáltotta újra már jóval erőtlenebbül Barni. – Félmilliót kapnék érted, de nem bánom, ha elmész. Menj! – próbálkozott még egyszer utoljára, de akkor már tudta, hiába. Ez a bika nem megy el. Csak akkor megy el, ha a nőstényeket is elviszi, ez pedig képtelenség.
Felemelte a puskát, a bika két szeme közé célzott, és meghúzta a ravaszt.