A lány odáig merészkedett a nő győzködésében, hogy egy idő után szinte úgy érezte, magáért harcol, ő az a gyerek, s ő költözhet össze a nővel, ha érveivel végül sikerül célt érnie. Mondandója meggyőzőerejét főképp saját tapasztalataira építette, rendszeresen kiemelte, hogy neki is mennyire elviselhetetlen fájdalmat jelentett az anyjától való távollét, a feleslegesség, eltaszítottság érzése éveken át.

Mától

Gyerekkoromban kulcs lógott a nyakamban, most pedig kereszt. Az elhelyezkedés hasonlóságán kívül még az is egyezik, hogy a keresztet is csak úgy hordom, mint annak idején a kulcsot, amit csak azért tettem fel, mert akiért nem jöttek a szülei, annak a nyakában ezt láttam, s én valamelyik csoportba tartozni akartam, kulcsot pedig könnyebb volt szerezni, mint szerető, gondoskodó szülőt. Később, nagyobb koromban is ugyanezt a tagozódást láttam- valaki vagy boldog, legalábbis annyira, hogy még nem fohászkodik valami ismeretlen hatalomhoz; vagy pedig vallásos. Én meg boldog nem vagyok, keresztet viszont lehetett kapni olcsón a sarki eklézsiában.
Ma egyébként megint hiába vártam. Az érdekes az, hogy leginkább nem anya nem létező gondoskodása hiányzik, hanem a szokásai, a hiányosságai, amikhez igazodhatok. Enélkül olyan céltalannak tűnik minden- még az is, ahogy reggelente felkelek, és felmosom a csempét, amit aznap nem piszkolt be figyelmetlenségből. Amikor pedig időnként eltűnnek a cuccaim, egy-egy blúz, egy-két harisnya, mindig reménykedem, hogy ez nem sima lopás, hanem azért viszi magával a sajátjai helyett az enyémeket, mert mégis számítok neki, s azt akarja, hogy ha ő nem is, legalább az általa elvitt tárgyak hiányozzanak nekem helyette, amikor ő napokra eltűnik.
Bár a fenti naplójegyzet papírra vetése óta már több, mint egy évtized telt el, Zoé még mindig nem  csinált semmi olyat, aminek eredményéhez mérhette volna az eltelt időt. Legtöbbször a rakpart alsó lépcsőin ült, s nézte a Dunát, mint egy köldökzsinórt, ami összekötötte őt anyja németországi sírjával. Egy ilyen alkalomkor látta először azt a nőt, aki egy turistákkal teli rendezvényhajóról szállt le épp, s aki nem fordult hátra, miközben egy férfi rángatta el tőle azt a kicsi, síró gyereket, akit néhány perccel azelőtt maga vitt neki oda, s aki hosszú, kócos fekete hajával és sötét szemeivel letagadhatatlanul hasonlított rá. Zoé azonnal követni kezdte a nőt, majd nem sokkal ezután, egy külföldiekkel teli bár előtt megszólította. Útbaigazítást kért tőle, mintha nem ismerné a várost, majd pedig hálája jeléül meghívta egy italra. Később különböző ellenszolgáltatásokért cserébe hasonló szívességeket kért tőle, s persze a nő nem sejtette, hogy ő valójában nem a városban, hanem Zoé múltjában lett idegenvezető.
Mikor aztán kapcsolatuk bizalmasabbá válása során a nő először hívta meg magához Zoét, s főzött neki, a lány úgy találta, hogy az az asszony pontosan olyan, mint amilyen az anyja lehetett volna, akit sokáig legfeljebb angyal ruhában, hófehér szárnyakkal és glóriával a feje fölött látott maga előtt, olyan messzire azonban sohasem mert elmenni a fantáziálásban, hogy esetleg mosogatóronggyal és piszkos tányérokkal a kezében képzelje el. Zoé pedig, mióta látta, ahogy az asszony hajón elvált a lányától, szinte küldetésének tekintette a nő életének megváltoztatását, s azért, hogy minél több időt tölthessenek együtt, gyakran megtette azt, hogy éjszakánként kifizette az adott összeget a barátnőjét meglátogatni készülő férfiak helyett, hogy az cserébe vele beszélgethessen reggelig.
A lány odáig merészkedett a nő győzködésében, hogy egy idő után szinte úgy érezte, magáért harcol, ő az a gyerek, s ő költözhet össze a nővel, ha érveivel végül sikerül célt érnie. Mondandója meggyőzőerejét főképp saját tapasztalataira építette, rendszeresen kiemelte, hogy neki is mennyire elviselhetetlen fájdalmat jelentett az anyjától való távollét, a feleslegesség, eltaszítottság érzése éveken át. Mindeközben csupán egyetlen dolgot felejtett el megosztani a nővel- azt, hogy az ő anyja végülis megbánta tettét, s visszatért. Naplójának utolsó oldalát, amit azelőtt írt, mielőtt Németországból ide jött volna, szállodai szobájában szertartásosan tépte össze.
„A szemközti ablakok minden este más műsort játszanak. Anya ilyenkor távcsőre cseréli a szemüveget. Azt mondta, nem az fáj neki a legjobban, hogy megbénult a lába és a keze, hanem hogy hajfürtjei is már csak az én ujjaim simogatása alatt mozdulnak néha meg. Úgy nyolc hónapja nem járt már kint a szélben. Néha kedvem lenne ilyenkor kicsit kiemelni a székből, előrelökni, keresztül az ablakon, és a vékony bokájánál fél kézzel megtartani, nem is, inkább csak a gatyája száránál, vajon megtartja-e az 5 évvel ezelőtti varrás, aminek elkészítésével annyira dicsekszik. Ugyanis mióta én fércelem a ruhákat, hogy valahogy megéljünk, minden nap a szememre veti, hogy rosszul csinálom. Mintha ő csinált volna az alatt az idő alatt, amíg magamra hagyott, bármit is. De ami még rosszabb, azt is folyton felhozza, hogy minek mentettem meg az életét. Teszi mindezt úgy, hogy amikor beadtam neki az életmentő injekciót, ő nem volt magánál, így azt sem tudhatja, könyörgött volna-e az életéért az utolsó pillanatokban. Milyen kegyetlen! Persze így utólag könnyű a szememre vetni! Ha annyira meg akarna halni, öngyilkos is lehetne. Én aztán nem teszem számára lehetetlenné a körülményeket- az elkészült ruhák tisztításához használt hipót minden nap az asztalon, a tolószékből is elérhető magasságban hagyom, a gázelosztót sem kapcsolom ki a konyhában, ha elmegyek. Persze sohasem teszi meg.”
Amikor aztán esténként Zoé felállt az asszony ágya mellől, a pénzt mindig az éjjeli szekrényére tette, két fém ötvenes kivételével, ezeket ugyanis minden nap az akkorra már alvó nő szemeire helyezte. Tudta, hogy az asszony nem elég művelt ahhoz, hogy tudja, régen a halottak szemére helyeztek így pénzeket, Zoé pedig már látta a nőn a betegség jeleit, s tudta, hogy nem létezik olyan, hogy megbocsátás, tudta, hogy a nő lánya ugyanúgy, mint ő az anyját, később, amikor öreg korára terhére lesz, gyűlölni fogja azért, hogy mégis visszajött. Valójában azonban egy ennél is sokkal merészebb dologban reménykedett- az volt a vágya, hogy az anyját visszakapó kislány arcán, mint egy soha el nem készült régi fényképen, viszontláthassa saját, húsz évvel azelőtti mosolyát, hogy aztán erről a fotóról bármikor előhívhassa az ő személyes emlékeit, vagyis a jelen olyan legyen, mint saját történetének a negatívja, amin fényesek az alakok, amin minden világít, ami a valóságban koromsötét. Aztán amikor a nő egy reggel végre úgy vette le a szeméről a Zoé által rárakott kerek érméket, mint csatornanyílásról a fedőt szokás, mert már készülődtek alatta az évek alatt jó mélyre elzárt könnyek, s végre elhatározta, hogy elmegy a lányáért, Zoé nem sejthette, hogy a gyermek lesz az, aki undorodni fog az évek alatt felhalmozódott mocsoktól, s ő lesz az, aki visszateszi rá azt a fedőt, a kutató, messzebbre látni kívánó tekintet elé a pénzeket. A kislány ugyanis abban a nőben nem anyját ismerte fel, hanem önmagát, a saját, tükörből ismerős vonásait látta viszont annak az idegen asszonynak az arcán, s bizony nem tetszett neki a látvány, saját maga az előtte álló által viselt kopottas ruhában. Gőgösen hátat fordított tehát előtte térdeplő anyjának, s visszavonult az apja által gazdagon berendezett szobába.

Zoé mindeközben abban a hitben élt, hogy a nő elköltözött a lányával, s új életet kezdtek,  ezért nem találta őt otthon. A lány haragudott kicsit barátnőjére, amiért az önzetlen segítsége ellenére ilyen csúnyán, egy jó szó nélkül faképnél hagyta, de amikor a nő elhagyott lakásától tartott utolsó látogatási kísérlete után hazafelé, megállt egy pillanatra a Duna partján, ahol anyja a visszatérése utáni túlzott gondoskodása folytán nem engedte fürdeni még a sekélyebb részeken se soha, s ami felett most olyan egybefüggően esett az eső, mintha a vízpernyéből összeálló oszlopok a folyó megadóan maga fölé tartott végtagjai lennének, s ahogy ráestek a cseppek, Zoé egészen úgy érezte, mintha  felé nyújtott, kitárt karjaival az ő arcát simogatná a folyó.