Amikor aztán azon a napon a városon  áthaladva hirtelen megérezte a kocsi karosszériáján a csattanást, s látta a szélvédőre felcsapódó vércseppeket, leállította a motort, a kormányra hajtotta a fejét, s mint négy gyermekének születése után, várta, várta a sírást, hogy felsírjon a kerekei alatt az a gyerek, hogy ne hallgasson, hanem sírjon, üvöltsön a fájdalomtól, s amikor már eltelt annyi idő, amennyi után már az orvos sem rázza tovább fejjel lefelé a csendben maradó csecsemőt, tudta, hogy vége, mind a négy gyermeke halva született.

Felhők alatt a fény

„Kiskoromban még azt hittem, hogy minden lányban van legalább egy gyermek, és ahogy serdülő korban elkezd nőni a mell, úgy kerekedik ki később, felnőtt korban a has is elkerülhetetlenül. Gyakorlatilag minden nőt, akit csak ismertem, láttam terhesnek, teljesen természetesnek, sőt, elkerülhetetlennek tűnt tehát a dolog, ezért is csodálkoztam hát annyira, amikor a nővéremet a szüleim ugyanezért majdnem kitagadták, arcul csapásként ért, kicsit olyan volt számomra, mintha 16 év alatt nem vették volna észre a nemét.
Aztán, amikor aztán később mégsem kezdett kerekedni a nővérem hasa, csalódottságomban körülbelül úgy értelmeztem, hogy a szüleimnek talán mégis igaza volt, vagyis a testvérem csak képzelődött, és valójában egyáltalán nem is nőnemű.  
Ez az egyik legjelentősebb emlékem róla, én úgy négy éves lehettem, amikor történt, ő tizenhat, s én tizenkettő voltam, amikor ő huszonnégy éves korában meghalt. Akkor már egy ideje nem élt velünk, s a holtteste valahogy úgy érkezett meg hozzánk, dobozban, mintha az anyám által neki küldött csomagokat akarta volna viszonozni vele. A temetéséből csak annyira emlékszem, hogy a sírhalom, amire anyám zokogva ráborult, a testvérem felett épp olyan domború volt, mint egy várandós nő hasa.”

Olyan országban éltünk, ahol a reggeli hideg és a déli, délutáni kánikula váltakozása nem osztotta évszakokra a napokat, egyfolytában ugyanolyan meleg volt, de a gyerekek nem a forróság miatt jártak gyakran mezítláb, hanem mert a talaj olyan sima volt mindenütt, mint a jég, s nem volt, ami felsérthette volna a lábukat. Azonban hiába volt fülledt meleg, a gyárkémények fölött terjengő vastag felhőrétegnek köszönhetően néhány éve egyszerűen eltűnt a fény. A szegénynegyed utcája olyan ívben ölelte körül a lebontott raktárépület után maradt üres telket, mint hajléktalanok arcát a kirágott karéj kenyér héja, amire néhanapján rábukkantak a nagyáruházak parkolóiban. A város szélén található hegyről pedig újépítésű házak öltögették csúfondárosan hatalmas, körpanorámás teraszaikat a környék panelsoraira. Az ügy, ami miatt ide hívtak, nem volt szokatlan eset. A történtekről már csak a főúton árulkodott néhány fehér krétanyom. A balesetet senki sem látta, csak percek múltán fedezték fel a véletlenül arra járók a nagy, szürke autót, s az előtte térdelő Gradót, a kisfiát, továbbá azt a dolgot kocsi kerekei alatt. Az a valami olyan apró volt, és annyira beborította a vér, hogy ha Gradó és a kisfiú arcán és testtartásán nem látszik a sokkhatás és a megrökönyödés, a járókelők minden bizonnyal nyugodtan haladtak volna tovább, mert azt hitték volna, hogy csak egy kutya ugrott az autó elé.

De aztán közelebb érve észrevettük, hogy nem az. Az apró ujjpercek még egészen befelé görbültek, mint a babáknak, de a gyerek nemét nem lehetett megállapítani. Egyre több embert hívtunk oda, aki tudhat valamit, vagy akinek hasonló korú gyereke van, s amikor végre N-né a kocsi elé rohanó kicsi által a szomszédos étteremből slaggal az utcára engedett szennyvíztől nedves talajban hagyott lábnyom alapján felismerte a gyermekének pár hónappal azelőtt vett kiscsizma talpának mintázatát, már mindannyian zokogtunk. Higgye el nekem, N-né nem akarta megölni azt a gyereket. Aki  felajánlotta a kisfiát a halottért cserébe, az maga Gradó volt.

Az a Gradó, aki éppen a kórházba tartott súlyosan beteg fiával, ezért lehetséges, hogy figyelmetlen volt, s sietségében elütötte az előtte átszaladó gyereket. Azonban nem csak azért akart minél hamarabb odaérni, hogy időben ellássák a fiát, hanem azért is, mert mindeközben egyedül volt otthon három másik gyermeke, felesége ugyanis évekkel ezelőtt meghalt, s nem volt, ki vigyázzon rájuk. Amikor aztán azon a napon a városon  áthaladva hirtelen megérezte a kocsi karosszériáján a csattanást, s látta a szélvédőre felcsapódó vércseppeket, leállította a motort, a kormányra hajtotta a fejét, s mint négy gyermekének születése után, várta, várta a sírást, hogy felsírjon a kerekei alatt az a gyerek, hogy ne hallgasson, hanem sírjon, üvöltsön a fájdalomtól, s amikor már eltelt annyi idő, amennyi után már az orvos sem rázza tovább fejjel lefelé a csendben maradó csecsemőt, tudta, hogy vége, mind a négy gyermeke halva született. Mert őt börtönbe zárják, s a gyerekeiről majd senki sem gondoskodik. Csak ekkor szállt ki az autóból, ekkor győződött meg arról, mit tett, s mikor az őrjöngéstől kibomlott hajú anya Gradó fiának az életét követelte a sajátjáért cserébe, a nagy, barna szemű kisfia odalépett hozzá, megölelte, s a fülébe súgta, hogy tudja, hogy beteg, hogy úgyis hamarosan meghalna, hát hagyja itt, menjen vissza a testvéreihez, legalább őket mentse meg.

„A mesében a farkas hasából kiveszik a kecskegidákat, és hogy az ne érezze meg a hiányukat, köveket varrnak bele. Valahogy így képzelem el azt az abortuszt, amire a szüleim minden bizonnyal rávették a nővéremet.”

A nyomozás során nagyon megdöbbentem, amikor a fenti vallomásokkal egybevetve a Gradó személye és családi állapota körüli nem túl mélyreható vizsgálódás után kiderült, hogy nőtlen, nincs gyereke sem, s az általa elütött kisfiú miatt bosszúból meggyilkolt gyerekhez neki az égvilágon semmi köze nem volt. A kisfiú pár perccel előbb ért oda csak, mint a többi járókelő, pusztán tévedésből hitték az ő gyerekének. Ez persze a várható ítélet tekintetében csak súlyosbította helyzetét, hiszen így egyértelmű volt, hogy semmit sem veszített azzal, hogy ott hagyta maga helyett az idegen fiút.

Gradó ezzel kapcsolatban csak egy dolgot kérdezett- szerintünk a gyerek végig hallgatott, s nem árulta el, hogy nem az ő fia? Szerintünk nem toporzékolt, nem harapott, nem sírt, nem pisilt be, nem küzdött az életéért? Sőt, Gradó még azt is megkockáztatta, hogy a köréjük csoportosuló tömegben volt, aki ismerte a gyereket, látta már a városban játszani. Gradó úgy vélte, az elütött gyerek anyja nem bosszúból, s pláne nem valami hasonló egyezség alapján végzett azzal a másikkal, hanem egyszerű agresszióból, mert nem bírta elviselni a saját, vértócsában fekvő gyermeke mellett az élő, eleven kisfiú látványát.
A város lakói pedig vallomásaikkal a nő megvédése érdekében azt akarták elhitetni velünk, hogy mindenki teljesen biztos volt abban, hogy a fiú Gradó gyermeke, aki felajánlott nekik őt azért, hogy futni hagyják. Ezeknek a védekezési kísérleteknek egyik szélsőséges variációja volt az romantikus történet, amit Gradó egész családi helyzetének és képzelt sanyarú sorsának bemutatásával adott elő az egyik túlbuzgó tanú.

„ Emlékszem, mennyire akartuk ezt a gyereket a férjemmel. Évekig próbálkoztunk, s minden menstruáció olyan volt, mint egy abortusz. A szüleim miatt házasodtam későn, úgy éreztem, a nővéremhez hasonlóan nekem is miattuk nem lehet gyerekem. S mikor aznap este láttam a kisfiamat az autó kereke alatt, pont olyan átázottan és véresen, mint amikor megszületett, odahajoltam hozzá, egészen közel, s vártam, hogy adjon életjelet, hogy sírjon végre fel, s egyszerre csak hallom, hogy ott áll, ott bámul az idegen gyerek, és sír, bőg, és hangosan zokog, mint aki fitogtatja, hogy él, hát megfogtam, és –”

Az ügyet csakhamar lezártuk. A két halott miatt különben egészen feledésbe merült, s csak a későbbi kártérítési eljárás során került ismét szem elé az, hogy az esetnek volt még egy károsultja- miközben az őrjöngő anya a magasfeszültségű kábelek közé lökte az idegen gyermeket, a hatalmas fényességgel járó robbanás következtében egy ember, aki a közelben volt, megvakult.

Mint amikor az egyik gyermek játékból a másik háta mögé lopódzik, hogy találja ki, ki az, úgy fogta be ezzel a vaksággal a szememet az Isten. Azt mondják, még mindig nincs fény a városban, de én látom, ha érzem a bőrömön a melegét. Amikor éjszaka a félelmében hozzám bújó kisfiam a nyakamra lehel, mintha egy ezer wattos égő villogna megállás nélkül a fejem felett.