Erre már sosem kapok választ és talán majd ez az olthatatlannak tűnő kíváncsiság is eltűnik egyszer belőlem észrevétlenül.
Sosem felejtem el azt a napot, amikor prostituáltakat kezdtek toborozni a barakkokban, ami később többször is megtörtént, mert azok az asszonyok, akik ilyen szolgálatot teljesítettek lényegesen rövidebb ideig éltek, így kellett az utánpótlás.

A táborok pokla

Még most is a fülembe csengenek azok a szavak, melyeket gyermekkoromban apám szőnyegüzletében suttogtak egymás között a felnőtt férfiak. Örmények voltak. Közös volt a kisebbségi sors, közös a fájdalom is, melyben mindannyiuknak kötelezően kellett osztozniuk. Az üzletben rendszeresen vendégeskedők többsége Törökországból először Erdélybe, majd Budapestre menekült, de akadtak olyanok is, akik otthonukat elhagyva egyenesen hazánk fővárosáig futottak. Apám emberségégére és könyörületére mindenki számíthatott. A szőnyegüzlet falát és padlóját csodálatos mintázatú és színvilágú szőnyegek borították, melyeket még életem legkilátástalanabb helyzeteiben is magam elé tudtam idézni. Mielőtt álomra hajtom fejem és imára kulcsolom kezem még látom magam előtt a csodálatos mintákat, melyeket gondosan szőttek a tiszteletreméltó öregek. Bárki is kért bebocsátást a mesés világ kapuján mindenki vigaszra, menedékre talált. Éjszakákon át teáztak, kávéztak a férfiak miközben szomorú múltjukra emlékeztek, mert attól már nem tudtak szabadulni. Nekünk már csak ritkán beszéltek a Törökországban átélt szörnyűségekről talán nem akarták félelmüket örökül hagyni a felnövekvő nemzedékre, vagy ők sem találtak magyarázatot a brutális kegyetlenségekre, melyekkel szülőhazájukban viszonyultak nemzetükhöz? A holtak hangjára már nem érzékeny fülünk, ezért az életben maradottak kénytelenek szomorú emlékeiket ápolgatva hittel tekinteni a jövőbe és bizonytalanul keresgélni múltjukban. Az igazság így már sosem derül ki.
    A szőnyegüzletben legtöbbször hangosan – szinte kiabálva – osztották meg egymással mondanivalójukat az oda betérők, de ha a múltbéli szörnyűségeket idézték fel, azonnal halk suttogásra váltottak. Viselkedésükből a gyermekek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy valami fontos, számukra érthetetlen, titokzatos dologról van szó.
Még én is gyermek voltam, így követhetetlennek tűntek ezek a titkos beszélgetések, de az elhangzott történetek szereplőinek gyakran ismétlődő nevéből, a sokszor hallott helyszínekből és a leírhatatlan szomorúságból, mely a mesélők és a hallgatók arcán egyaránt tükröződött gyorsan összeállt egy-egy kép. A leggyakrabban a meggyilkolt, majd a holttestében meggyalázott nagyanyám történetét suttogták. Sokszor hallottam nagynéném nevét is, aki ikreket várt, de az apró élőlények a törökök különös kegyetlenségei miatt sosem láthatták meg a napvilágot: még anyjuk hasában halálra kínozták őket. Nagybátyám az Eufrátesz vizében végezte, aki a szörnyűségek elől nem tudott elmenekülni, ugyanakkor azt sem tudta volna feldolgozni, hogy élete hátralévő részét Szíria zord, sivatagos vidékein élje le, ezért inkább kimondta saját maga fölött halálos ítéletét és a vízbe vetette magát.
Szüleimmel irgalmas volt a Mindenható: miközben anyám a török katonáknak könyörgött, hogy nagyanyám tetemét két kezével elkaparhassa különben a vadállatok eledeléül szolgált volna – ekkor egy a mai napig megmagyarázhatatlan csoda történt, amely nem köszönhető másnak, mint a Magasságos könyörületes ujjának. Egy ismeretlen magával vitte és egy szír kolostorban felnevelte, így maradt életben anyám.
    Még ma is gyötör a lelkiismeret-furdalás a háború éveiben elkövetett bűneim miatt miközben őseim csodával határos szabadulására és szörnyű megpróbáltatásaikra gondolok. Miért nem volt bennem soha semennyi abból az állhatatosságból, ami bennük olyan erős volt, ami az életüket is megmentette? Miért kell nekem ilyen kegyetlen kínok között bűnhődnöm? Vajon meddig tarthat?
    Gyakran még verőfényes napsütésben is érzem a rozoga barakk tetején át a tarkómra és az arcomba cseppenő vízcseppeket és még ma sem tudok szabadulni Erzsi gennyedő fejsebének – amit az egyik őr különös kegyetlenségének köszönhetett – undorító szagától, amelytől a közelünkben alvóknak is szenvedniük kellett. De mindez csak a kezdete volt annak a szörnyű sorsnak, amit megbocsáthatatlan cselekedeteimért viselni kellett.
Nem származásom, hanem „antiszociális” viselkedésem miatt küldtek a ravensbrücki barakkok egyikébe. A mai napig nem tudom, keresztény hívőként miért kerültem oda. A felügyeletünket nőkre bízták, akik elviselhetetlenül bántak velünk. A keresztényeket talán még jobban gyűlölték, mint a zsidókat vagy csak az erős önérzetünk miatt viseltük nehezen a kínokat? Erre már sosem kapok választ és talán majd ez az olthatatlannak tűnő kíváncsiság is eltűnik egyszer belőlem észrevétlenül.
Sosem felejtem el azt a napot, amikor prostituáltakat kezdtek toborozni a barakkokban, ami később többször is megtörtént, mert azok az asszonyok, akik ilyen szolgálatot teljesítettek lényegesen rövidebb ideig éltek, így kellett az utánpótlás. Ha nem volt elegendő önként jelentkező, akkor a felügyelők jelöltek ki közülünk erőszakkal. Nem akartam, hogy azok érintsenek meg a gyilkos kezükkel, ezért önként jelentkeztem és talán a megígért elviselhetőbb bánásmód is erre ösztönzött. Fizetést, saját ruhát (civil ruhát) és a 6 havi szolgálat letelte után szabadságot ígértek. Mit tudtam én akkor még erről az egészről? Mondhatni semmit. Fiatal lány voltam és otthon sem beszéltek nekünk ilyesmiről, ma sem szívesen teszem. A férfi barakkokban sokkal rosszabbak voltak a körülmények, az őrök még jobban aláztak minket, mint a női barakkokban. Minden este két órát kellett a rabtársainkkal eltölteni. Egy-egy férfi 15 percet tölthetett velünk megfelelő pénzösszeg fejében.
Ma sem tudom, melyik érzés volt bennem erősebb: a kielégülésre váró mocskos, kimerült, bűzlő hús iránt érzett undor, vagy a szánalom, melyet ugyanezen lélektelen lelkek iránt éreztem, akik ugyanúgy szenvedtek a borzalmas körülményektől és az embertelen fogva tartóinktól. Egyik pillanatban az önkéntelenül vállalt közös sors miatti könyörületesség erősödött fel bennem, a másik pillanatban már a mérhetetlen undor ellen küzdöttem, ami időnként fizikai rosszullétekben, reflexszerű hányásokban és ideggyengeségben öltött testet. Őrzőink azt remélték, hogy az esténként rendszeressé vált, ügyetlen, ritmus nélküli lökdösődésből, alfelünk erőtlen, a szenvedélynek és a vágynak még csíráját is nélkülöző érintkezésből majd valamiféle mágikus erőt merítenek a következő napi munkához a legyengült testüket már-már vonszolni is alig bíró férfiaknak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető társaim. Gyakran éreztem úgy, hogy az én szervezetemnek sem kell sok és feladja a küzdést, mert lelkem nem bír el nagyobb terhet, nem tapadhat már rá több mocsok. A hat hónap utáni szabadulás reménye is egyre távolabb került tőlünk. Abban a helyzetben egyetlen célunk az volt, hogy kitartsunk valahogy a hatodik hónap végéig és messze kerüljünk onnan. Hat hónap is elérhetetlennek tűnt, ugyanis minden nap óriási veszélyeket és kockázatot jelentett számunkra. Esténként két órát kellett csak dolgoznunk, ami legjobb esetben is nyolc férfit jelentett. Tizenöt percnyi undorral fűszerezett gyönyör két birodalmi márkába került. A pénzt legtöbbször a hozzátartozóiktól szerezték meg. Néhányan úgy meggyötörtek, hogy azt hittem soha többé nem állhatok majd mások szolgálatára. A fájdalmak mellett a fertőzések tömkelegét kellett elszenvednünk a mosdatlan hímtagoktól. Mivel nekünk is kevés lehetőségünk volt a mosdásra, ezért duplán szenvedtünk. Testünk lesoványodott, elgyengült ennek ellenére mégis többször is teherbe estünk. Miután az orvosok megtudták, hogy gyermekünk lesz megszabadítottak a nem kívánt magzatoktól és különleges, nagyon fájdalmas kísérleteket végeztek rajtunk. Álmomban gyakran sír a sok-sok csecsemő körülöttem, akik mind azt kiabálják, hogy miért engedtem megölni őket.
    Közben eszembe jutnak a transzportok végeérhetetlen sorai, amelyek állandóan kígyóztak. Most is mintha hallanám a kétségbeesett segélykiáltásokat, a sikoltozást, az ordítástól el-elcsukló félelmetes már-már földöntúli hangokat. A tarkónkra meg folyton csak csepegett a víz, közben vacogtunk a takaró alatt, amiből tizennégy lánynak összesen kettő jutott. A koszt sem kárpótolt semmiért. Fűlevest adtak benne kavics, fadarabok és egy kis szénpor. Ezzel tápláltak minket.
A sok borzalom és az élőlényekhez méltatlan körülmények mindannyiunkat megviseltek. Egy óriási fekete folt keletkezett lelkünkben – melyet úgy érzem – kifehéríteni többé nem lehet. Szenvedéseink miértjére sosem kapjuk meg az értelmes választ, de néhány oka biztosan lehetett: meg kellett tanulnunk mindenért hálát adni Istennek, megbocsátani saját magunknak az elkövetett bűneinkért, megbékélni hatalmas nyomásként ránk nehezedő emlékeinkkel és továbbmenni azon az úton, amely életünk céljához, létezésünk értelméhez elvezet minket.