Arra ébredtem, hogy valaki veri az ajtót, és közben azt ordítja, nyissam ki. Azonnal. Kiugrottam az ágyból, mint akit ezer darázs csípett meg egyszerre, és eleget tettem a sürgetésnek. Négyen álltak a folyosón, két öltönyös tisztviselőforma meg két egyenruhás rendőr. Utóbbiak megragadtak, és kirángattak a szobából, miközben a másik kettő fennhangon közölte velem, hogy le vagyok tartóztatva. A döbbenettől levegő után kapkodtam, nem értettem, miért, de a kérdésemre nem feleltek. Hátracsavarták a kezeimet, ellenállni sem volt erőm és időm, majd kivezettek a panzióból.

Nemdohányzók városa

Arra ébredtem, hogy zökken egyet a busz. Felültem. Már nem volt több utas, csak én. Kint koromsötét volt, alig láttam valamit, de talán szántóföldek mellett vitt el az út. Szekszárdra tartottam. Előrebotorkáltam, és megkérdeztem a sofőrt, mikor érünk oda. Nem nézett rám, az utat figyelte, úgy válaszolt. Már elhagytuk, a következő megálló a végállomás, kábé félóra múlva érkezünk meg. Az órámra néztem, tizenegy is elmúlt már. Megkérdeztem, hogyan jutok vissza, mire a sofőr azt mondta, busszal, és csak reggel. Bosszankodva botladoztam vissza a helyemre. Lerogytam az ülésre, és automatikusan a zakóm zsebe felé nyúltam, hogy rágyújtsak. De persze buszon ültem, nem volt szabad. Kényelmetlen érzés fogott el, fészkelődtem.
Egy kisváros kihalt főterén álltunk meg. Alig léptem a járdára, a busz már be is zárta az ajtóit, és ott se volt. Körbejárattam a tekintetemet. Nem messze tőlem, egy padon egy férfi üldögélt, hajléktalannak néztem, és ártalmatlannak tűnt. Odasétáltam hozzá, és megkérdeztem tőle, van-e itt a közelben hotel vagy panzió. Készségesen az egyik irányba mutatott, majd kutyaszemekkel rám nézett, remélve, meghálálom az előzékenységét. Volt nálam némi apró, a kezébe nyomtam mindet. Aztán megkérdeztem, rágyújt-e és felé kínáltam a zsebemből előhalászott cigarettásdobozt. A hajléktalan szemei elkerekedtek, megrémült. Valamit habogott, aztán hirtelen felpattant, és hátra se nézve eltűnt két bokor között. Az egész nagyon fura volt, de inkább ágyra vágytam, mint a talány megoldására. Rágyújtottam, és elindultam a hotel (vagy panzió) irányába. Kellemes este volt, simogatott a szellő és ölelt a meleg. Lassan, elnyújtott élvezettel szívtam a cigarettámat, minden egyes slukkot jó alaposan megforgattam, lent tartottam. A füst kecsesen és játékosan balettozta körbe a fejemet, majd megült felette, mint valami korona. Amint a végére értem a szálnak, gondolkodás nélkül gyújtottam rá a következőre. Annyira jól esett.
A panzió egy két emeletes, jól kivilágított épület volt, már messziről látszott. Pöfékelve, füstkígyót vezetve magam mögött léptem be az ajtón. Az éjszakai portás, a recepciós pultra hajtva a fejét, aludt. Szétnéztem. Se hivalkodónak, se lepattantnak nem tűnt a hely. Tiszta udvar, rendes ház. Beleslukkoltam egy utolsót a cigibe, majd elnyomtam volna, de sehol nem találtam hamutartót. A bejárati ajtón kipöcköltem a csikket az utcára. Földet ért, és ezernyi csillámló fényt lőve ki magából, kimúlt. Odasétáltam a recepcióhoz, és gyengéden megráztam az alvó férfi karját. Kába tekintettel nézett fel rám. De ahelyett, hogy megkérdezte volna, milyen szobát szeretnék és mennyi időre, beleszagolt a levegőbe, és ettől azonnal felébredt.
Maga dohányzott, kérdezte rám nézve, arca már nem álmos volt, hanem szigorú. Forgatni kezdtem a fejem bizonytalanul, zavarba hozott az agresszivitás, amit felém áradni éreztem belőle. Végül kifelé mutattam, az utcára, és békülékenyen azt válaszoltam neki, hogy még kint elnyomtam, de lehet, hogy bekúszott velem egy kis füstöcske. A portás bólintott, arca nem árult el érzelmeket. De megbékélhetett, mert adott szobát, egy volt még neki. Felmentem, reggel nyolcra felhúztam az órámat, és lefeküdtem.
Arra ébredtem, hogy valaki veri az ajtót, és közben azt ordítja, nyissam ki. Azonnal. Kiugrottam az ágyból, mint akit ezer darázs csípett meg egyszerre, és eleget tettem a sürgetésnek. Négyen álltak a folyosón, két öltönyös tisztviselőforma meg két egyenruhás rendőr. Utóbbiak megragadtak, és kirángattak a szobából, miközben a másik kettő fennhangon közölte velem, hogy le vagyok tartóztatva. A döbbenettől levegő után kapkodtam, nem értettem, miért, de a kérdésemre nem feleltek. Hátracsavarták a kezeimet, ellenállni sem volt erőm és időm, majd kivezettek a panzióból. A városka már ébren volt. Pár helyi kint álldogált az utcán, csendben méregettek. Egyik-másik egészen közel jött, sétált mellettünk egy darabig, közben odavetett nekem valami sértőt, olyasmiket, hogy undorító vagyok, aljas és hogy dögöljek meg. Egy idős asszony leköpött, pár gyerek pedig kővel dobált meg.
A városházára vittek, egy emberekkel dugig megtelt ülésterembe. Ahogy beléptünk, felerősödött a hangzavar. Az ajtóval szemben, a pulpituson három komoly arcú férfi ült, a város vezetői. Eléjük állítottak, felnéztem rájuk. Rám ejtették semmi jót nem ígérő tekintetüket, és le sem emelték rólam többé. Szemmel vertek, bélyegeztek. A középső városvezető egyszer csak felállt, kezét magasba emelte, mire csönd lett.
Ez a férfi itt, mennydörögte, miközben rám mutatott, megszegte városunk egyik legfontosabb alaptörvényét: cigarettázott! Az utolsó szóra annyi hangsúlyt helyezett, hogy az már komikus volt. De csak szerintem. A terem egy emberként hördült fel. Azt hittem, rosszul hallok. Kapkodtam körbe a fejemet, hogy legalább egy árulkodó arcot felfedezzek, de vagy nagyon jól játszott mindenki, vagy az egész cseppet sem volt tréfa. Kényszeredetten elnevettem magam, Maguk most viccelnek velem, szakadt föl belőlem a kérdés és a vádra az ésszerű magyarázat: nem tudtam, hogy nem lehet a városban cigarettázni. A városvezető, mintha csak erre várt volna, ismét szólásra emelkedett, hangja még vészjóslóbban töltötte be a termet: Minden idegen ezt mondja, kiáltotta, de ez nem mentség, A törvényeinkben való járatlanság nem lehet kibúvó, Tiszteljen meg bennünket! Aztán összeütötte a tenyerét, és elkezdődött a bizonyítási eljárás.
Előbb a tegnap esti hajléktalan lépett a terembe. Szakadt ruhája helyett vadonatúj öltönyt viselt, az egész figura feltűnően tiszta volt. Elmesélte a találkozásunkat, s végig úgy beszélt rólam, mint valami alsóbb rendű egysejtűről. Vallomása végén a városvezető megköszönte éberségét, majd c-típusú polgárjoggal, valamint a csendőrségbe való felvétellel honorálta értékes közreműködését. Aztán az éjszakai portás következett. Színes körmondatokba csomagolva adta elő, előző éjjel hogyan színlelt alvást, amikor égő cigarettával a kezemben beléptem a panzióba, majd azt is, hogy miután a szobámba mentem, ő szemfülesen megszerezte a tárgyi bizonyítékot. Egy kis, átlátszó, műanyag tasakot emelt a magasba, benne az utcára hajított csikkemmel. A városvezető neki is köszönetet mondott, példás magaviseletéért cserébe pedig b-típusú polgárjogot biztosító díszoklevelet nyújtott át a lelkes polgárnak. Aztán mindenkit arra szólított fel, hogy álljon fel. Az ítélethirdetés következett.
Városunk szentséges törvényeinek értelmében, kezdte, az itt álló férfit minden kétséget kizáróan bűnösnek találtuk, Mivel a cselekmény, amit elkövetett, tiszteletlen az élettel szemben, és szinte az összes alapvető emberi jogot megsérti, ráadásul megbánást sem tanúsít, a legsúlyosabb büntetést érdemli: tüdővesztést, amit még ma végrehajtunk rajta!
Ezzel vége is volt az egésznek. Elöntött a pánik, az embereket félretaszítva ki akartam rohanni a teremből, de két lépés után letaglóztak. Kezem-lábam összekötözték, felemeltek, és hatalmas éljenzés közepette kivittek a tanácsteremből. Bezártak egy koromsötét szobába. Amint magamra maradtam, sírva fakadtam. Nem tudom, mennyi idő telt el, de egyszer csak nyílt az ajtó, óvatosan, és valaki belépett. Elemlámpa fényénél eloldotta köteleimet, én közben megláttam az arcát. Az újdonsült c-polgárjogú csendőr volt az. Azt súgta, szüksége volt az állásra és arra, hogy polgár lehessen, de bízzak benne, kijuttat a városból. Aztán csendre intett, mert éppen meg akartam szólalni. Kilesett a folyosóra, és fél perc múlva jelzett, hogy kövessem. Ide-oda bolyongtunk az épületben, míg végül egy pinceajtó előtt álltunk meg. Belépett, én pedig mentem utána. Fehér falú szobába érkeztünk, nem volt ablaka, csak egy apró medence a közepén. Értetlenül néztem megmentőmre, aki készséggel válaszolt: Egyedül erre tud kijutni észrevétlenül, mondta, Vesz egy mély levegőt, és kiúszik, A medence egy föld alatti tóba torkollik, az pedig a folyóba, A városon túl fog partot érni, De gyorsan kell úszni, és öt percig kibírni egy levegővel. De én nem bírom ki öt percig, fakadtam ki, huszonöt éve dohányzom. Akkor megtalálják, és megfosztják a tüdejétől, válaszolta, Meghal, Így legalább nem biztos. Egy perc alatt átgondoltam, s beláttam, nincs más választásom. Vettem egy nagy levegőt, és beugrottam a medencébe. Úsztam, ahogy csak bírtam, minden erőmet a karcsapásaimba összpontosítottam. Az agyam azonban, mintha ő is az életemre akarna törni, azt zakatolta: nem fogom kibírni, nem fogom kibírni. A mozgásom lassulni kezdett, éreztem, hogy elkeseredett pánik járja át az ereimet. Nem leszek képes megmenteni magam. Süllyedni kezdtem, és arra gondoltam, beengedem a vizet. És már tátottam volna ki a számat, amikor hirtelen nem süllyedtem tovább, mert valami megfogott. Nemcsak megfogott, hanem nekilóduló sebességgel vitt tovább, át a folyóba, ki a partra, a szabadba, a levegőre. Nem voltam teljesen magamnál, de annyit éreztem, hogy hárman tartanak, titkos víz alatti lények. Amikor a fejem kibukkant a vízből, olyan kétségbeesetten kaptam a levegő után, mint az újszülött. A lények a sekély vízig vittek, ott leraktak, kiúsztak alólam. Nem mentek messzire, ott maradtak tőlem egy-két méterre. Kikászálódtam a partra, és leültem. Láttam a vízben fickándozó alakokat, láttam a mozgásukat, az alakjukat. Mintha delfinek lettek volna. Intettem nekik, könny folyt le az arcomon. Aztán hátrahanyatlottam és elájultam.
Szépen sütött a nap, amikor magamhoz tértem. Teljesen száraz voltam. Felültem és széjjelnéztem. A víz nyugodt volt, nem úszkált benne semmi. A hátam mögött, pár lépésre futott az út, és láttam ott egy buszmegállót is. Felálltam, odalépdeltem. A menetrend szerint Szekszárd felé is ment erre busz, és épp öt perc múlva jött a következő. Még pont volt idő egy cigire. A zsebembe nyúltam.