A szemetes elé állt. Úgy gondolta, hogy a kellő távolságot meghagyta az ugrásra. Becsukta a szemét, elkezdte végiggondolni az életét.
Feleségével boldogan éltek, jó munkája volt, minden szépnek tűnt. És akkor jött ez a törés.

Újjászületés

Egy holdvilágos éjjelen kezdődik ez a kis történet. Olyanon, amikor a felhők között ki-kikandikál a Hold, és az eget pókhálószerűen megvilágítja.
Főszereplőnk szomorúan, lógó orral bandukolt a város utcáin. Történt valami, amitől úgy érezte, hogy semmit sem ér az élete. Ezért minden utcában újabb lehetőségeket keresett, hogy is szabadulhatna meg reménytelenségétől. A megoldást végül egy idegen hozta el neki.
Miközben lehajtott fejjel rótta az utcákat, egyszer csak egy ugyanolyan ritmusban lépő cipőre lett figyelmes maga mellett. Remélte, hogy semmit nem mondott ki hangosan bánatos keresése közben, mert nem akarta öngyilkos szándékát bárkivel is megosztani. 
A cipő gazdája egy nagyot sóhajtott. Olyan jó mélyet, mely röpke időre képes még a nehéz lelket is megkönnyíteni.  Nem tudta megállni, hogy ne tegye ugyanezt ő is meg, szinte automatikusan tört fel belőle. Erre bólintott egyet a kalapos ember, mintha egyetértene vele. Így haladtak tovább az utcák szövevényén, jól esett neki csendes társa jelenléte.
Aztán egyszer csak megállt a másik. Mintha rájött volna valamire, egy 'ah' hagyta el száját. Majd:
– Eszembe jutott egy zseniális megoldás! – kiáltotta visszafojtottan.
Ahogy felemelte fejét, ráesett a felhők közül kikandikáló szomorú Hold halovány, és az utcai lámpák sárgás fénye. Idősnek tűnt, aki már sok mindent megélt, akár egy tengerész. Kék szeme szinte világított, mintha kiszívta volna a nap. Úgy tűnt, hogy a sötét éjszakák engedik meg neki, hogy kinyissa. Arcbőre barázdáltan és napbarnítottan feszült.
– Én egyszer már alkalmaztam ezt. Magánál is működhet.
– Mit? – kérdezte emberünk meglepetten.
– Tudom, hogy öngyilkos akar lenni, és megoldást keres. Én megadhatom magának a legjobb kulcsot hozzá.
Kérdőjelek jelentek meg hősünk homlokán.
– A titok a szemetesekben lapul – vágta rá az egyszerűnek tűnő választ az öreg.
– Tessék?! – kérdezte hősünk kikerekedett szemekkel.
– Igen, jól hallotta. A kukákban. Mindjárt elmondom részletesen is, de keressünk is egyet gyorsan.
A távolban sárgállott egy, oszlopra felerősítetve. A kalapos ember odarohant az újdonsült öngyilkosjelölttel azt kabátjánál odavonszolva. Az öröm hullámai játszottak arcának barázdáin. Felgyűrve, mosolyt csalva képére.
– Szóval – mondta csillogó szemekkel – úgy kell kezdeni, hogy leveszi a cipőjét, és ide leteszi pontosan alá, majd egyszerűen fejest ugrik a kukába.
– Tessék?!!!
– Igen, igen, le kell venni a cipőt, oda alátenni, és hopsz, fejest ugrani a szemetesbe.
Hősünk nem is tudta hirtelen hogy reagáljon erre. Az öreg normálisnak és bölcsnek látszott, és tessék, mégis ilyen sületlenségeket hord itt össze. Lehet, hogy valamilyen sérülése van?
– Aha, értem – gondolta ráhagyja inkább.
– A legjobb újjászületés. Kidobni a kukába mindent, és újrakezdeni az életet. Én is így tettem egykoron, és nagyon jól tettem.
 Az öreg egyre jobban felvillanyozódott. Látszott, hogy jóleső érzések töltik el. Annyira lelkesen, tiszta tekintettel mondta mindezt, hogy emberünknek végül felkeltette az érdeklődését.
– És hogy jutott eszébe pont a szemetesbe ugrania? Lássa be, hogy ez nagyon furcsán hangzik.
– Hát, igen. Az ötletet egy álmom adta. Annyira elkeseredett voltam, hogy gondoltam nem vesztek semmit sem, ha kipróbálom. Ugrottam. Rögtön utána minden kitisztult. Azóta is minden rendben.
– Hm. És pontosan mit is tett? És mégis, ember, hogy fért bele?!
– Hát ezen ne rágódjon. Csak határozza el magát. Döntse el, hogy véget vet kilátástalan életének, és beleveti magát az ismeretlenbe. Feladja mindenét, hátrahagyva a szorongásokat, a reménytelen gondolatokat, és aláveti magát az isteni gondviselésnek. Nem könnyű döntés.
Emberünkön látszott, hogy odabent a fejében egymást kergetik a gondolatok.  Aztán mintha felvillant volna valami fény egy alagút végén, kisimult az arca. Kihúzta magát, egyenesen a világoskék szemekbe nézett.
– Rendben, legyen.
Az öreg helyeslően bólintott, majd komoly tekintettel hősünk cipőjére mutatott. Ő levetette, és a szemetes alá tette.
– Most jön a neheze. Pontosan elé kell állnia, aztán jön a komoly koncentráció. Csukja be a szemét, az életét gondolja végig, és nyitottan az új felé ugorjon. Nagyon erősen kell összpontosítania, hogy az újjászületés lehetősége megjelenhessen. Készen áll?
Hirtelen soknak tűnt minden, amit tenni kell. Ő csak egyszerűen akart végezni magával, csendesen, magányosan.
– Legyen. – mondta másodszorra is.
– Én itt leszek, figyelek magára, hogy ne legyen semmi baj.
– Mi baj lehetne? – kérdezte magában emberünk. – Vagy a kuka megy szét a fejemen, vagy a fejem a kukán.
A szemetes elé állt. Úgy gondolta, hogy a kellő távolságot meghagyta az ugrásra. Becsukta a szemét, elkezdte végiggondolni az életét.
Feleségével boldogan éltek, jó munkája volt, minden szépnek tűnt. És akkor jött ez a törés. Annyira mellbe vágta a dolog, hogy elöntötték a szemét a könnyek. Csak folytak-folytak, alig látott tőlük kimenni a szobából. Hallotta a párját, de csak távolból, mintha egy folyó másik partján lett volna. És aztán már a macskakövek ismétlődtek a lába alatt.
Ekkor jelent meg a cipője mellett a másik. Most az élete végén felajánlva mindent a nagy Létezőnek, akárki legyen is az, tisztuljon ki minden!
És zsupsz!!
Ugrott. Ő úgy érezte, hogy nagyot. Nem érzett fájdalmat. Megkönnyebbülést viszont igen. A fejében, lelkében. A mellkasából eltűnt a szorító érzés.
Egy ideid nem nyitotta ki a szemét. Kicsit félt, hogy mit fog látni. Talán angyalokat, de az is lehet, hogy a pokol lakóival találja szembe magát.
Mikor felnézett, meglepetésére ugyanott találta magát, mint ahol az ugrást kezdte. Csak most a földön feküdt. A kalapos ember mellette térdelt a kalapja nélkül. Ősz haja a homlokába hullott. A kuka mellette hevert. És most kezdte érezni. A homloka egyre jobban pulzálva fájt.
– Mi történt? – kérdezte hősünk meglepettséggel hangjában.
– Ugrott – mosolygott szélesen az öreg. – És nagyon szépet. Annyira pontosan és határozottan, hogy szinte vibrált maga körül a levegő, fiam.
– És hogy-hogy itt vagyok még?
– Én nem mondtam, hogy nem itt lesz. Csak azt, hogy esélyt kaphat egy új életre. Ehhez pedig szükséges volt, hogy feladja az eddigi élményeit, érzéseit. Maga ezt megtette. Főleg a bánatát, rossz érzéseit dobta el, és kinyílt az új felé. Ez nagyon fontos volt. Érti már?
– Nem teljesen.
– Most hazamehet a feleségéhez, és megkérdezheti, hogy mi is történt. Több figyelmet szentelhet neki, és akkor boldog ember lehet mindkettőjükből – nyúlt mosolyra a kalapos ember szája. Sugárzott, nem vitás.
Emberünk szemében erőteljes remény sugara világított már. Szinte röppenve állt fel a földről és már indult is volna hazafelé.
– A cipője! – fogta meg a vállát az öreg. – Itt ne feledje. Mit mondana a feleségének, hol hagyta? – kacsintott rá. – Azt mégsem mesélheti el neki, hogy egy bolond vénember egy mezítlábas kukaugrásra vette rá.
Mindketten felnevettek. Közös mosolyuk elkísérte őt hazáig.