Ott van a vaddisznó, jaj, már egészen közel! Felcsapott agyarával a vadász csizmájába döf. De miért nem veszi észre a vadász, s fut el az állat elől? Vagy legalább lépne le az állat fejéről! Vagy lőné le! Egyetlen mozdulat, s megszabadulna a végveszélyből. Nem mozdul, csak büszkélkedik a terítékbe hordott fácán- és nyúltetemekkel. Ostoba alak.
A szeretők egymásba fonódó arca mögött, nézd, penge villan: fenyegetően hasít feléjük a testükre merőlegesen lebegő férj tőre. A vágytól bódult szerető azonban csak csókolja a nőt esztelen.

Varázskép

Fekete vonalak kusza szövedéke a sárgás papíron. Erdei vadászjelenet, fák mögött lopva csókot váltó szeretők, természetellenes pózban gyermeke fölé hajló édesanya. Izgatottan nézem a képet, de már magam sem tudom, meg akarom-e fejteni. A rettegés szögez oda a rajzhoz. Zsigereimben érzem a fölkínált látvány mögött ólálkodó figurákat: tudom, a büszke vadászra csakhamar dühödt vadkan ront rá a bokrokból; a titkos szeretőkre a megcsalt férj csap le, s a búcsúzkodó édesanya közelében kaján vigyorral vár sorára a gonosz mostoha.
Elszánom magam – a szem elengedi a látványt, s elhomályosított tekintettel valahová a túlfelére fókuszálva meredek a képre. Felületes szemlélő apró hibának vélhetné az itt-ott furcsán ívelő, szakadozó, egymást keresztező vonalakat; de én tudom, hogy a kifacsart végtagok, a különösen összenőtt ágak, a ráncokba gyűrődő fakéreg, a házikó baljósan gomolygó füstje a varázsalakok rejtett fészke. Az ilyen pontokba beleakasztott figyelemmel aztán forgatni kezdem a képet. Innen már nincs visszaút. Eluralkodik rajtam a rettegés, s már csak túl lenni akarok a felfedezésen. Hogy lépjen elő végre a vadkan, a férj, a gonosz mostoha, kacsintson ki a képből, s villantsa rám vad tekintetét.
Ott van a vaddisznó, jaj, már egészen közel! Felcsapott agyarával a vadász csizmájába döf. De miért nem veszi észre a vadász, s fut el az állat elől? Vagy legalább lépne le az állat fejéről! Vagy lőné le! Egyetlen mozdulat, s megszabadulna a végveszélyből. Nem mozdul, csak büszkélkedik a terítékbe hordott fácán- és nyúltetemekkel. Ostoba alak.
A szeretők egymásba fonódó arca mögött, nézd, penge villan: fenyegetően hasít feléjük a testükre merőlegesen lebegő férj tőre. A vágytól bódult szerető azonban csak csókolja a nőt esztelen. Semmi férfias küzdelem, csak a telhetetlen kéj. Hát érdemes egy ilyen pipogya alakot szeretni? Egy ilyen mihaszna, gyáva hódítót? Hogy az élet utolsó pillanata épp szacharintól legyen édes?
Az anyás kép maga a pokol! A gyermek szoknyácskáját kéménytörzsű, füstruhás, fejtől-lábtól heverő mostoha szorítja göcsörtös ujjaival. De miért bocsátja el kicsinyét az anyja? Micsoda kegyetlen pillanat a gyermektől vett végső búcsú? Ott van a kislányod mögött! – kiáltja bennem egy hang. Hát süket ez az asszony? Vinné inkább magával, akár a halálba is, azt a szegény árvát! Miféle kegyelem mostohának vetni oda egy gyermeklelket?
Cinkossá tesznek a rejtőzködő alakok. Nézem a pusztulást, nem mozdulok.

Régóta nem volt a kezemben varázskép. Cigarettafüstbe burkolózom. Elhomályosult tekintettel, rettegve fókuszálok az emlékek mélyére. Zsigereimben érzem az ólálkodót. Rettegve keresem körvonalait. A múlt kusza, szabálytalan pontjaiba akasztom gondolataimat. Forgatom a felvillanó képeket. A furcsán ívelő, szakadozó, egymást keresztező vonalak, a kicsavart tagok, a ráncba futó törzsek láttán már nincs visszaút. Rettegve figyelem, hogyan villantja rám cinkos tekintetét a szerelem. Nézem, nem mozdulok.