A lapos cipőt, amelyben jött, immár magas sarkúra tudta cserélni, s biztos léptekkel indult dolgozni. Az utóbbi időben rosszul állhatott a szénája a cégnél. Már heti három éjszakára jelentkezett be hozzá, „bérletes felárral”, ahogy ironikusan megjegyezte, mielőtt a férfinak kellett volna szóba hoznia a dolgot.
Jól ment tehát a bérhát üzlet, s ahogy a kuncsaftok száma egyre nőtt, a férfi szorongani kezdett, hogy egyszer összekeveri a ringató mondatokat. Ekkor kezdte magnóra rögzíteni a különös altatókat, s kuncsaftjai érkezése előtt azzal frissített emlékezetén.

Álmatlanság

Szexmentes bérhát – így jellemezte magát a középkorú férfi, és nyugodt alvást ígért a hirdetésben. A válás után sokáig kereste a helyét a világban, mire ráébredt, hogy legnagyobb lehetősége a saját álmatlanságában rejlik. Éjszakai munkákra rendezkedett be. De hamar kiábrándult a megcsalt háziasszonyokkal folytatott kényszerű szeretkezésekből, amikor a nők egyre csak otthon hagyott férjeiknek bizonyítják, hogy ők is vannak olyan jók az ágyban. Előre fizetnek, mert tudják, hogy hajnalra elkopik a dac. Marnak, sikítanak, aztán fölveszik dzsörzé kardigánjukat, kis sminket dobnak az arcukra, és hazafelé azon igyekeznek, hogy a magukra erőltetett káröröm alól sehol se türemkedjen ki a lelkiismeret-furdalás.
A férfi erről nyergelt át a bérhát üzletre. Rájött, hogy nem a szeretkezés hiánya az emberek igazi problémája, hanem a rossz álmok, a kialvatlanság, az elfojtott őszinteség. Hangüzenetet készített az üzenetrögzítőre, amelyben minden fontos tudnivalót ismertetett újszerű vállalkozásáról. Hogy békés alvást garantál, és semmi erotika, csak a vágyott könnyebbülés. Hogy lehet egy- vagy kéttakarós az éjjel, sőt egy ágyban sem feltétlen kell hálniuk.
Sorra jelentkeztek hirdetésére a kialvatlanok, a rossz álmúak, a nyugtalanok. Egy-két óra beszélgetés elég volt arra, hogy fölmérje, kinek mire volna szüksége. 
Az egyikhez egyszerűen csak hozzá kellett simulnia, átölelni a hasánál, és a fülébe súgni: még mindig olyan szép vagy, mint a gimiben. Az asszony három gyereket nevelt föl: egy lányt a francia textiliparnak, két fiút pedig a hazának, s hogy a legkisebbet épp Irak vegye el tőle, arról még mit sem lehetett tudni azon a középiskolai ballagáson, amelyen majdani férjével megismerkedett. A szocializmus utolsó évfolyama volt, s ő nehezen állt át a „nagy betűs életben” rá váró piaci szemléletre. Érettségi bizonyítványa egy szempillantás alatt vesztette el értékét, maradt hát a szakmatanulás. Elvégezte a kiskereskedői tanfolyamot, majd jelentkezett a gyulai laktanya büféjének üzemeltetésére. Az évek alatt megbecsült kantinos lett. Tartozott hát a honvédségnek a két fiúval. A kisebbik miatti gyász azonban megette a férjét, elevenen, kisvillával. Az asszonyt hibáztatta. Már a szerelmük emlékét sem idézte, egyre csak azt hajtogatta, hogy annyira igazán nem lehetett fontos az az ócska büfé.
A másik egy egyszerű özvegyasszony volt. Férje váratlanul, negyvenes éveiben halt meg; talán embóliában, ahogy az orvos mondta. A lányától kapta ajándékba az első nyugtató béréjszakát. A lány maga miatt hívta föl a hirdetésben szereplő telefonszámot. Megremegett a lába, amikor halott apja hangját hallotta meg a rögzítőről. Kísérteties volt a hasonlóság. Ő viszont nem akarta többet az apja hangját hallani szorosan a háta mögül, s hogy a maga lidérces álmaitól a továbbiakban is megkímélje anyját, inkább őt fizette be a férfihoz. Marikám, drága Marikám – szuszogta a külön takaró alól az idős asszony felé a férfi. Az özvegy lassan oldódott, mint akit megválaszolatlan kérdések kísértenek, de végül ő is békés álomba merült.
Legnehezebb kuncsaftja egy ötvenes férfi volt, évtizedes kialvatlansággal. A férfi hosszú ideig azt hitte, csak nő mellett tudna elaludni, azt meg nem mert. Agyvérzésben lebénult anyját ápolta huszonöt éven át, s a fürdetések, tisztába tevések, átöltöztetések és egyebek hatására az a rögeszméje alakult ki, hogy az ő életében már minden vagina az anyja kifejezéstelen arcában végződik majd. Hatalmas ajándék volt ez a néhány békés éjszaka a férfi lakásán. Egy széket tett az ágy mellé, és onnan beszélt a kuncsafthoz. Bocsásson meg, anyámmal kellett indítani nála, és Semmi baj, fiam, ne szégyelld magaddal felelni súgva. Ezt ismételgette, amíg a vendég el nem szenderült.
Egy nő is a bűntudatát hordta föl hozzá. Szerető férjét és két kislányát hagyta el évekkel azelőtt, egy ostoba vállalati parti miatt. A főosztályvezető rég legyeskedett körülötte, de ő egészen addig a csapatépítő tréningig ellenállt. Esze ágában sem volt megcsalni a férjét. Vallásos nevelést kapott, a csalás nem fért az értékrendjébe. Egy ostoba munkahelyi mulasztással szorította sarokba a főnöke. A nő elhitte, meg tudja állni, hogy ne vallja be otthon a történteket. Végül a gyerekeket is az apjuknál hagyta, nem tudott a szemükbe nézni többet. Távol, hozzá sem érve – semmi has- vagy hátkontakt – kellett feküdni mellette. Nem én akartam – csak ennyit kért, hogy mondjon neki a férfi, és könnyek között, kimerülten aludt el. Kora hajnalban surrant ki a lakásból, és egy kis levélkében hagyta meg, hogy ha nem zavarna, jövő kedden újra jönne.
És ott volt még a nagyvállalati marketingvezető. Tízéves szolgálatát megünneplendő hatalmas virágcsokrot kapott a főnökségtől, s egyből tudta, hogy a sarkában csaholó fiatalokkal már nem sokáig tartja az iramot. Nem ment férjhez, a szakmai utak, továbbképzések, nyelvtanulás mellett nem maradt ideje ilyesmire. Rendkívüli és feledhetetlen! – ezt kellett hajtogatnia, és a nő a férfi bérhátára fonódva nyöszörögte álomba magát. Reggel újjászületve ébredt, még harisnyája hátsó vonala is céltudatosabban tört fitneszfeneke felé. A lapos cipőt, amelyben jött, immár magas sarkúra tudta cserélni, s biztos léptekkel indult dolgozni. Az utóbbi időben rosszul állhatott a szénája a cégnél. Már heti három éjszakára jelentkezett be hozzá, „bérletes felárral”, ahogy ironikusan megjegyezte, mielőtt a férfinak kellett volna szóba hoznia a dolgot.
Jól ment tehát a bérhát üzlet, s ahogy a kuncsaftok száma egyre nőtt, a férfi szorongani kezdett, hogy egyszer összekeveri a ringató mondatokat. Ekkor kezdte magnóra rögzíteni a különös altatókat, s kuncsaftjai érkezése előtt azzal frissített emlékezetén.
Aztán egyszer elaludt a kazetta hallgatása közben. Álmában egy szépen terített asztalnál ült a kertben, szemben vele egykori felesége, az anyja és egy kedves, régi iskolatárs, Gábor. Mind nevettek, szeretettel néztek rá, biztatták, hogy beszéljen. Marikám, drága Marikám – hallotta ekkor álmában a saját hangját, és feleségére nézett –, nem én akartam. – A felesége megértően bólintott, mire ő összeszedte a bátorságát, nagy levegőt vett, és Gáborra emelte a tekintetét. – Még mindig olyan szép vagy, mint a gimiben – szólt ekkor a kazettáról –, rendkívüli és feledhetetlen. – És Gábor most nem ugrott fel, és nem szaladt el. Egy kis időre csend telepedett közéjük. – Bocsásson meg, anyám – szólalt meg újra. – Semmi baj, fiam, ne szégyelld magad! – hallotta még, és életében először mély, könnyebbült álomba merült.