Tekla a normalizálódást a kávéval kezdte, aztán a fürdéssel folytatta. Később mímelt egy kevéske rendet. Majd magára kapta kedvenc barna pólóját, és a bíbor színű blézert. Épphogy kutyafuttában felfogta barna göndör haját kontyba, amikor kopogást hallott.

Egy macska vinyákol odakint

Abban a házban minden rossz volt. Egy patkánylyuk, leszakadt ággyal, zúgó hűtővel, szétkaristolt asztallal. De a bútorokat nem ő hozta, az előző tulaj hagyta hátra.

  A félig szétrepedt dohányzóasztalon hamutál, valahol a mosogató alatt találta, sose ürítette még ki a tartalma kifolyt a sörösdobozok lábához. Kinyitotta a szemét és szaggató másnaposság tört rá. A fölötte lévő lakásból tompa porszívóhang szűrődött le. Tiszta rákkendroll érzés tört rá, majd a hányinger. „Annyira vagy beteg, mint a titkaid. Nem emlékszem a tegnap esti tikokra tehát nincsenek?” De mindez csak pár percig érdekelte, aztán jelzett a laptopja, hogy üzenete érkezett.

  Hiába kereste nem találta seholsem. A papír és egyéb halom szemét alól szólt, igen élesen. ’Ideje lenne megnézni ki írt, és mi fenét .’-gondolta magában Tekla.– Normalizálódni kéne – fűzte hozzá fennhangon. Majd kicaplatott a kétlépésnyi konyhába. Feltett magának egy kávét főzni. És visszament, hogy megkeresse végre, az azóta is nyivákoló laptopot.

  – Na gyere te francos – majd egy mozdulattal mindent lesöpört a dohányzóról. Az üvegek éles sikítással értek a földre, és megbontották egységes szerkezetüket. De mindezt csak akkor vette észre mikor diadalittasan, laptoppal a kezében elindult a régi rekaméhoz. A fájdalom végig kúszott a lábán bokától a combig. Első pillanatokban meg sem értette, mi történik most tulajdonképpen. De amint lenézett és meglátta a széttört üvegeket színező vért, lassan felfogta, hogy az belőle származik. Majd meggyógyul.

  Miután leült, és kinyitotta a laptopot látta, az üzenet Bazsótól érkezett. „Tekla létszi legyél otthon, beszélnünk kell.”ebből arra következtetett, hogy baj van, Bazsó nem tud helyesen írni, és rendet kell raknia.

  Ezalatt a város másik végében egy srác úgyszint a laptopjára tapaszotta szemeit, odakint vinyákolt egy macska. De Bazsót ez nem érdekelte, kíváncsi volt Tekla elolvassa-e, amit írt neki. El akart köszönni tőle, mielőtt elmegy, de nem tudta hogyan fogja fogadni ezt a lány. Sírást nem várt a részéről, de mégcsak pityergést se. Bazsó ordításra, vagy nevetésre számított. Tekla már nem olyan, mint rég volt. Megváltozott. Már nem szerette a nagy szavakat, mint az emberség, vagy az igazságosság. Megutált szavakat, amelyeket előtte szeretett, mint például a szivárvány, vagy a pillangó. Inkább hétköznapiakat használt fel a verseiben. Tekla költő szeretett volna lenni, Bazsó festő volt.

  Nem voltak szerelmesek egymásba. Legalábbis Bazsó így tudta. Tekla számára Bazsó volt a minden, és a semmi. Mióta megismerte azóta küzdött az iránta táplált érzéseivel. Tudta a fiú nem szereti szerelemmel se most se soha. Minden találkozásuk előtt lenyelte a leszarom pirulát, így olyanok lehettek egymásnak mint a testvérek.

  Tekla a normalizálódást a kávéval kezdte, aztán a fürdéssel folytatta. Később mímelt egy kevéske rendet. Majd magára kapta kedvenc barna pólóját, és a bíbor színű blézert. Épphogy kutyafuttában felfogta barna göndör haját kontyba, amikor kopogást hallott.

  Bazsó elindult otthonról. Kockás flanelinget vett fel, azt, amelyiket Tekla olyan nagyon szeretett, azt mondta, az apjára emlékeztette. Majd az utcára érve pipára gyújtott és cseresznye illatú dohányt szívott, ő márcsak ilyen különc volt. Jól csípte nyelvét a dohány zamata.

  Tekla egyetlen dolgot nem utált meg a gyerekkorából, a katicabogarakat. Akármikor valami baj volt Bazsó tudta, ha elviszi a lányt „katicát vadászni” minden rendbe jön. Most is ezt tervezte. Ez a tevékenység évek alatt átformálódott. Már nem szó szerint értelmezendő. Bármilyen tevékenység a „katica vadászat” kategóriába tartozott, ami ökörködés volt.

  A fiú elgondolkodott, vitte a lába, csak az ajtónál eszmélt, majd kopogott.

  Tekla azonban nem nyitott ajtót. Körülbelül tízperccel kerülték el egymást. Az előbbi kopogtató a tegnap esti titok volt. A titok neve Máté volt, és elhívta a lányt.

  Teklában ekkor már tevékenykedett a leszarom tabletta, és vele ment.

  Bazsó hiába kopogott. Az ajtó nem nyílt ki.

  Hagyott egy üzenetet, sajnálta hogy nem búcsúzhattak el egymástól, de mennie kellett. Az utcára érve ismét rágyújtott. Cseresznye illatú dohány volt, rövid szárú pipa. Majd meghallotta Tekla nevetését azt a csodásat, de ez már összefolyt az autó tülkölésével. Elütötték, felrobbant, szétrepült Tekla nevetése, és az a szám is, ami csak az övék volt. Szétröpültek a katicabogarak, a cseresznyés dohány, meg a pipa. Ami fent volt, az alulra került, a járda föléje olvadt, benne megszűnt a hallása csak a számot hallotta. Ekkor egy fekete sziluett kiugrott a szeme sarkából és széttépte a világosságot, akár egy macska.

  Tekla fejében hirtelen felrémlett egy régi nagyon szeretett szám dallama, de a szövege sehogyan sem jutott eszébe, hiába kérdezte a Mátét, neki még a dallam sem mondott semmit, ekkor a lányt kellemetlen érzés fogta el, és inkább hazament. Az ajtaján már csak egy cetli várta, és egy katicás bokalánc.

  Tudta elment. Örült, hogy nem volt itthon, azt hitte, majd ha visszajön, találkoznak. Másnap reggel tudta meg, hogy Bazsó meghalt, tőle hazafelé menet. Azóta minden napja úgy telik mint az, egynehány kivétellel, és Máté nélkül.

  Este pedig újra és újra ír egy levelet, ugyanazt minden este: „Emlékszel a dalunknak a szövegére, mert én akárhogyan rágódom rajta sehogyan sem jut az eszembe. Bazsó szeretlek, már nem műkődik a leszarom tabletta, mindig is szerettelek. Mióta csak találkoztunk, legalábbis azt hiszem. Tudod, te srác még mindig megvannak a képeink, emlékszel? Azt mondtad katicára vadászunk és elmentünk apád gépével, mintha turisták lennénk, bejártuk Budapestet. Nem is tudtam, hogy ilyen jó fotós is vagy. Megvannak a rajzaid is, mindened nálam van, az is, amit nem adtál nekem, a szüleid nem bírták nézni, az egész műtermed az enyém, néhanapján elmegyek. Arra gondolok, talán ott majd tudok írni, de ott se megy, mostanában már sehogyse megy. Untatlak? Mindenkiben téged látlak, az orvosok meg úgy mindenki azt mondják ez normális, meg hogy segítene, ha sírnék, de én nem látom értelmét, ha mikor veled voltam sose sírtam miattad, akkor mi a francért kéne most sírni? Egy macska vinyákol odakint. Mindegy. Mindig mást mondok, mint amit akarok. Csak elbúcsúznék tőled már a picsába is, hogy ne kelljen folyton arra gondolnom, hogy ne gondoljak rád, tudod, mint abban a Varró Dani versben. Napról napra élek, tudom, hogy azt nem szeretted. Kaparja még valami a torkom, de sose jön ki belőlem minden azok a rohadt utolsó mondatok. Minden más is lehetett volna, de mégis minden ilyen lett. Tudod valamit még nem árultam el neked, azt hittem majd kinövöm, de már nem fogom, félek a sötétben. Csak arra tudok elaludni, ha halkan énekelgetem azt a hülye dalt, amivel cukkoltál mindig. „Tekla, Tekla lila az ajkad céklát ettél. Még a füled is olyan. Egyél normálisan..”csak az a dalszöveg jutna már eszembe. Tudod a miénk, mindenki azt mondta az tisztára a miénk bazdmeg. Haragszol, hogy káromkodom. Hiába ezt a levelet se kapod meg. Nincs hova küldenem. Ma sincs máshogy, mint tegnap vagy azelőtt, csak az az átkozott dalszöveg. Na szevasz! ..&rdquo