Lány: Miért gondolod azt, hogy egyáltalán fontos az nekem, hogy a te érzéseidre figyeljek? Értsd meg, hogy most talán az lenne a legjobb, ha elzárkóznék, ha elutasítanálak magamtól. Így sokkal könnyebb lenne nekem.

Egy elképzelt beszélgetés

Lány: Már megint hívtál. Csak tudnám mit akarsz elérni ezekkel a hívásokkal, telefonokkal, levelekkel.
Fiú: Akkor miért jöttél el mégis?
Lány: Nos, ha én azt tudnám, sokkal egyszerűbb lenne az életem. Lehet, hogy csak egyszerűen meguntam, hogy állandóan hívogatsz, levelet írsz.
Fiú: Ez érdekes, abból a szempontból, hogy jópár napja nem is írtam neked semmiféle üzenetet. Jó pár napja, sőt hete nem hívtalak. Levelet sem írtam, mivel úgy gondoltam nem akarlak zaklatni.
Lány: De mégis úgy érzem, hogy felzaklat, amikor hallok felőled.
Fiú: Nem igazán értelek. Csak az érzéseket szeretném elmondani, s megértetni Veled. Azokat az érzéseket, melyek bennem vannak, melyek a szívemben élnek. Nem azért szeretném elmondani neked ezeket, hogy meggyőzzelek. Nem bilinccsel akarlak magamhoz láncolni. Csak szeretném, ha megértenéd azokat a zaklatott hangokat, melyek bennem vannak.
Lány: Miért érzem azt, hogy állandóan csak magadra gondolsz?
Fiú: Lehet, hogy ez így van. Lehet, hogy állandóan magamra gondolok. De lehet, hogy mégsem igaz, vagy legalább nem teljesen igaz, amit mondassz.  Csak azokat a csendes zaklatott érzéseket szeretném megosztani veled. S utána pedig szeretném elérni, hogy beszéljük. Hogy ne érezzem azt, hogy teljesen, s iszonyatos mértékben elhatárolódsz tőlem. Hogy ne érezzem azt, hogy felesleges vagyok a világon.
Lány: Látod, ez idegesít nagyon. Hogy ennyire magadra veszed azt, hogy elhagytalak. Kérlek szedd már össze magadat. Nagyon dühítő, így látni téged. Azt gondoltam, hogy sokkal erősebb vagy.
Fiú: Erős vagyok, de mégsem. Igazából van bennem valami ami miatt egyre nehezebben viselem el ezeket a döntéseket. Nem tudom, hogy helyes-e, amit teszek. Sőt valószínűleg nagyon helytelen. Ha értenéd, ha meghallgatnád, hogy mit is érzek, akkor talán egy picit megértenéd a lelkem.
Lány: Miért gondolod azt, hogy egyáltalán fontos az nekem, hogy a te érzéseidre figyeljek? Értsd meg, hogy most talán az lenne a legjobb, ha elzárkóznék, ha elutasítanálak magamtól. Így sokkal könnyebb lenne nekem.
Fiú: Nem lenne könnyebb, szerintem. Sőt. Természetesen egy jó ideig el lehet magyarázni, hogy minél inkább távolabb van a másik, annál könnyebb. Elkerülni a helyeket, a lehetőségeket, a hangulatokat, a vágyakat. De minél jobban elutasítunk valamit magunktól, annál inkább vágyunk rá, még ha ezt el is titkoljuk, még magunk elől is. S vágyaink megmaradnak. Főleg a sötét, csendes éjszakán, amikor nem tudunk aludni, akkor jön elő, hogy de jó lenne a másikhoz odabújni, megérinteni.
Lány: Valahogy csak kibírom. Ez nem elég indok ahhoz, hogy felvállaljalak. Egyszerűen nem te vagy az, aki kell nekem.
Fiú: Már régen tudom, már régen elfogadtam. Az volt a csoda, hogy pár héten keresztül elhihettem, hogy lehet közöm hozzád. Hogy a kismadaram lehetsz. Csak szavak törnek fel belőlem. Szavak, melyek a lelkem fájdalmát próbálja leírni, elmondani, megértetni. Napfény, holdfény. Éltető, reményteli. Otthon, álom, minden. Család, utód, béke. Akarom, vágyom, álmodom. Te vagy, nem vagy, hol vagy. Mert hívlak, nincs remény, hol vagy. Szívem, kismadaram, mért félsz. Nem vagy, elmentél, repültél. Sötét, reménytelen, félelem. Nélküled, egyedül, békétlen. Munka, zavar, düh. Egyedül, sürgés, figyelem nélkül. Hideg, ágyam, kopott. Fájdalom, fáj a dalom, nincs szó. Buta, göröngyös, úttalan. Kimerült, álmatlan, álomtalan. Csésze, közös, már nincsen. Új út, hol jár, nincs velem. Hitem, rendült, zavaros. Szerelmem, bánatos, határtalan. Övé, enyém, miénk. Összetört, eltépett, levél. Nincsen, semmi, egyedüli. Enyém, Tiéd, Övé. Miénk, nincs már, hiányos. Mosoly, szomorú szem, átható.
Lány: Ebből egy szót sem értek.
Fiú: Tudod, van ilyen, hogy nem is biztos, hogy Neked akarom ezt elmondani. Illetve persze, hogy Neked mondom, de mégse. A legtöbb ember csendes elkeseredésben éli le az életét, mert nem meri megvalósítani az álmait, nem mer nyitni az ismeretlen, a mindent mindennel átfogó titokzatosság felé. Nem mer nyitni, nem meri megkeresni azt a titkot, amely boldoggá, s elégedetté tenné. De nem keresi, talán mert túl egyedi lenne, talán mert a tömeg azt kiabálná rá, hogy nem helyes. Talán azért nem kutatja, mert a folyó, melybe bele kellene lépni, amelyre egy kis ladikkal el kellene rugaszkodni az elején sötét és zavaros. Voltak akik útra keltek. Voltak közülük, akiket őrültnek, bűnözőnek, hitehagyottnak, Istenkáromlónak kiáltottak ki. Volt egy ember, aki azt mondta, valamikor réges-régen, hogy milyen jó lenne, ha az emberek a változatosság kedvéért nyitottak lennének egymás felé. Ezt az embert ezért a gondolatáért keresztre feszítették, mert túl félelmetes volt számukra az a nyitottság melyet kért. S itt vagyok én kétezer évvel mindezek után. Tudok elég nyitott lenni? Tudok békét, megértést, nyitottságot sugározni? Tudok ember lenni? Nyitottság... Nos, ezt keresem. Benned is ezt kerestem. Azt, hogy nyissunk, s tudjunk egymással kommunikálni.
Lány: Kommunikálni? Szóval megint csak győzködni akarsz. Látod ezért nem akarok veled leülni beszélgetni, mert rögtön nekikezdesz, hogy visszacsábíts. Ezzel is csak azt bizonyítod, hogy nem akarsz engem elfogadni, csak a dumáddal meg akarsz győzni.
Fiú: Nem és igen. Persze, szívem azt mondja, hogy gyere vissza. Lelkem azt kívánja, hogy újból közünk legyen egymáshoz. Testem pedig vágyik az érintésedre. De most mégsem ez a célom. Szeretném, ha kommunikálnánk, ha beszélnénk egymással. S nem abból a célból, hogy elcsábítsalak. Csak pár apróságról szeretnék veled beszélni. Én a szeretetről még nem merek beszélni. Keresem, vágyok, álmodozom róla, nagyon szeretnék szeretni, s kívánom, hogy szeressenek, de még egy picit félek tőle. A hitről, most nem merek beszélni. Bölcs emberek beszélnek a lelki szárazságról, amikor az ember kiált az ég felé, hogy még én is itt vagyok, hallgass meg Uram. S az ég valamiért hallgat, vagy csak én nem hallom a szavát. Ez nem a hitetlenség, vagy a hit megtagadása. Vágyva vágyom arra, hogy ismét úgy tudjak hinni, mint amennyire vágyom rá. Évek során megtanultam mindent, ami ahhoz kell, hogy papíron tudjam mit hiszek. De még nem tanultam meg, hogy hogyan. S erre nagyon vágyom.
Csak reménykedni tudok, csak reménykedni merek. Reménykedni a jóban, az igazban, a szentben, akiről pontosan tudom, hogy nem ott fenn a csillagokban, hanem egy jelenleg számomra el nem érhető, fel nem fogható helyen lakik, ahová igazán vágyódik a szívem. Igen, a reményről szeretnék Veled beszélni.
Lány: A reményről? A mi kapcsolatunkban nincsen remény. Annak vége. Befejeztük.
Fiú: Ez így van, tudom én jól. Nem abban szeretnék reménykedni, hogy visszajössz. Abban szeretnék reménykedni, hogy újból elkezdünk beszélgetni, hogy újból megértjük egymást, hogy újból – még ha nagyon pici is –, de közünk lehet egymáshoz. Ne értsd félre. Nem mint párkapcsolat szeretném ezt a közünk kérdést elérni. De szeretném megélni azokat a pillanatokat, melyekben boldogok voltunk, s ezt megmérgezi, hogy ha elutasítjuk, eltaszítjuk a másikat.
Lány: Pedig most ez egy jó védekezés.
Fiú: Mitől akarsz védekezni?
Lány: Tőled, tőlem, az érzésektől. Nézd, nekem sem könnyű. Sok álmatlan, átsírt, átvirrasztott éjszaka telt el azóta, amióta kimondtam a döntést. Sokat szenvedtem, s nem könnyítetted meg a helyzetemet. Azt gondoltam, hogy sokkal értelmesebb, normálisabb vagy. De mégis úgy tűnik, hogy előjött belőled az önzőség. Persze, tudom, hogy én se voltam sok szempontból jobb. Tudom, hogy hírtelen volt, s biztos, hogy nagyon fájt. De ezt a döntést meghoztam, s szeretném, akarom, követelem, hogy fogadd el, lépj az egészen tovább. Mert nem tudok mást mondani, dühítő amit csinálsz, s pont emiatt van az, hogy egyszerűen nem akarok rólad többet hallani. Mert látom az arcodra írt, dühítő önelhagyást. Küzdjél már!
Fiú: Tudod, egy ideig dühös voltam rád. Aztán dühös lettem magamra. Magam elé képzeltem egy szempárt. Ez a szempár megégetett. Fáj. S örülök, hogy érzem a fájdalmat. Nem mert mazochista vagyok, hanem mert újra érzem, van egy álmom, mely boldoggá tett, s fáj, hogy véget ért. Fáj, de büszkévé is tesz. Mert volt valaki, aki, ha rövid ideig úgy gondolta, hogy nyit felém. Így érezte. S utána úgy érezte, hogy mégsem tud lépni felém. S tisztességes volt, hogy amikor úgy érezte, hogy nem tud nyitni, inkább elmenekült. Nem akart engem bántani.
Büszke vagyok rá, még ha a belső érzésem az is, hogy szeretnék futni, ordítani, reszketni... S ez a szempár te voltál, s te vagy.
Lány: Én nem lehetek a te szempárod.
Fiú: Hányszor és hányszor mondjam, hogy értem és tudom. Én csak annyit szeretnék, hogy néha leüljünk és beszélgessünk.
Lány: Talán, talán lesz rá mód. Nem tudom most még megmondani. Most viszont elmegyek.
Fiú: Szia!
Lány: Isten veled.