– Nagyon furcsa lesz, amit most mondok. Soha nem vagyunk egyedül. De soha nem vagyunk társaságban sem. Emberek lehetnek mellettünk, s az emberek hiányozhatnak is mellőlünk. De mi mindig egyedül vagyunk, s mindig társaságban. Az Istennel mindig közösségben lehetünk, s vele lehetünk egyedül is. Most olyat mondok amit, már sokszor hallott, s nem nagyon vigasztalta. Legyen türelmes.

A boldogság keresése

Több hónap telt el azóta, hogy a fiú legutóbb járt a öregnél. Sok minden történt az életében ez alatt a néhány hónap alatt. Ezen töprengett, amikor kiszállt az autóból, s belépett az öreg szobájába.
– Ismét itt vagyok – köszönt a fiú.
– Isten hozta, kedves Péter. Már azt gondoltam többet nem is jön felém.
A fiú lesütötte a szemét, majd megszólalt:
– Sokszor szerettem volna eljönni, de nagyon sok minden történt. Új állást kaptam, de ezzel az is járt, hogy mindent fel kellett számolnom. Egy másik városba költöztem, innen sok-sok kilométerre, s most már ott élek.
– Szeret ott lakni?
– Egyfelől nagyon. Azt a munkát végezhetem, végre sok év után, melyhez értek, s melyet igazán szeretek. De mégis úgy érzem, minden megszakadt. Valahogy megszakadt bennem egy folytonosság, egy folyamat, mely nagyon fontos volt nekem.
– Valószínűnek közhelynek fogja gondolni, ha azt mondom: az életben minden a változásról szól. A változás jó. A kisgyermek egyre nő, egyre többet tud, a világa, a reménye, a hite, minden változik. A szerelmes, amikor megismeri szíve választottját, egyre közelebb kerül a másikhoz, egyre inkább változik, érik az iránta érzett szerelme. Semmi sem állandó, talán azt az egy Valakit, aki a legváltozatlanabb változó életünkben.
– Változatlan változó? Számomra ez az igazi ellenmondás.
– Az is. Mégis így van. Ez a Valaki változatlan. Mégis megvan minden benne, mely által boldog lehet, s örömtelien élhet. Magára vette a változást, hogy együtt élhessen az emberrel, aki a kedvence a világ teremtésében. Az emberrel, akire azt mondta, hogy nagyon jó minden amit alkotott, s nagyon jó az ember, aki az ő kincse.
– Én nem érzem magam kincsnek.
– Pedig mindannyian kincsek vagyunk. Amikor gyerek voltam, a nagymamám mindig úgy szólított, hogy kincsem. Ezt csak sok évvel később értettem meg, hogy neki mit is jelentett ez a kifejezés. Ez valami olyan dolog, amire nagyon régen vágytunk, s végre látjuk, végre a kezünkben van, végre óvhatjuk, végre segíthetjük, s végre gyönyörködhetünk benne. Ilyen kincs vagyunk az Isten szemében mi is. Persze nem egyformák. Van, aki gyémánt, van aki homokszem – de kincs.
– Olyan elveszettnek érzem magam. Tudja, én mindig és mindenben kételkedem, nem lelek nyugalmat semmiben.
– A hitünk forrása, kedves fiam nem más, – bár ezzel merészet mondok – mint a kételkedés. Olyan sokan kételkedtek. Olyanok is, akik ott álltak a Mester előtt. Pont a névrokona, Péter aki az első volt az apostolok között esett kétségbe, s mondta, azt, hogy én nem ismerem. Pedig csak látni kellett volna. Tamás is, s a sort folytathatnám, természetesen magamat is belevéve. De ők tudtak tovább lépni. Tudtak lépni Felé. S ez a hitünk csodája. Ez a kétkedés csodája. Valahogy mindig úgy képzelem, hogy amikor az ember hosszas kételkedés után valamit megért, odafenn hatalmas örömünnep van.
– Nehezen hiszem el, hogy maga is szokott kételkedni az Istenben – jegyezte meg Péter.
– Abban, hogy van-e, abban nem. Abban, hogy figyel-e rám, abban néha igen. Furcsa dolog ez. Tudom az agyammal, hogy mindig meghallgat. Abban viszont nem vagyok biztos mindig, hogy figyel-e arra, amit mondok. Máskor viszont teljesen biztos vagyok abban, hogy Ő mindenre figyel.
– Én ezt nem érzem. Mondom az imáimat, de nem érzem, hogy válasz is van. Legutóbb is, amikor itt jártam tanultam egyet öntől, s amikor elmondom, mégis azt érzem, hogy egy nagy kútba dobálom a köveket, de semmit nem kapok vissza, a víz pedig egyre zavarosabb lesz… – gondolkodott el a fiú.
– Kedves fiam, sokan szokták azt mondani, hogy ha én beszélek az Istenhez, azt jelenti, milyen vallásos vagyok. De amikor azt mondom, hogy az Isten is beszél hozzám, akkor ez nem jelent mást csak annyit, hogy valami gond van az agyam környékén. Pedig az Isten válaszol. Néha rendkívül észrevehetően, néha meg csak egy fuvallattal. Néha kirángat a megszokott csigaházunkból, s elvisz sok-sok kilométerrel arrébb, csak azért, hogy észrevegyünk mi is a mi életünk célja.
– Hát igen, mint engem, elvitt, jó messzire.
– Lehet, hogy céllal. Jó messze vitte, az egyszer biztos. Nagyon egyedül van ott?
– Nézze. Egy nagy épületben élek egyedül. Mármint estétől reggelig egyedül. Napközben pedig nincs egy perc nyugalom se, folyamatosan élet van, folyamatosan rohangálás. De mégis egyedül érzem magam, mivel kevés olyan ember van, akivel beszélgethetek, ha más miatt nem a funkcióm miatt. Hallgatom, hogy a főnököm mindenféle emberekkel tárgyal, s én tartom a titkot, de olyan jó lenne egyszer nagyon kibeszélni magamat. Sokan a funkciót látják bennem,  s nem veszik észre bennem embert. Elvárják tőlem, hogy szebb, okosabb, ügyesebb legyek, ne legyek kiborulva, amikor már hetek óta nem tudtam egy jóízűt aludni…
– Nagyon furcsa lesz, amit most mondok. Soha nem vagyunk egyedül. De soha nem vagyunk társaságban sem. Emberek lehetnek mellettünk, s az emberek hiányozhatnak is mellőlünk. De mi mindig egyedül vagyunk, s mindig társaságban. Az Istennel mindig közösségben lehetünk, s vele lehetünk egyedül is. Most olyat mondok amit, már sokszor hallott, s nem nagyon vigasztalta. Legyen türelmes.
– Igen. Ezt már nagyon sokszor hallottam. S bevallom, nagyon idegesít. Pont olyan ez, mint amikor bemondják a hangosbemondóba, hogy nincsen ok pánikra, s ez okoz igen nagy pánikot. Pánikot, félelmet. Számomra is, ez, hogy legyek türelmes, előhozza belőlem a türelmetlenséget, azt, hogy legyen már valaki mellettem. Rossz az egyedüllét. Tudom, hogy az Isten velem van, de szeretném, ha küldene valakit, aki társam, barátom, reményem, szeretőm, mindenem.
– Az első, hogy higgye el: az Isten a maga társa, barátja, reménye, szeretője, mindene. De értem, mire céloz. Az ember társas lény. Aki nem az egyedüllétre született, az igazi gyönyörű egyedüllétre Isten teljes közösségében, az nagyon nehezen viseli el a magányt. Minden ember keresi a boldogságot. Engedje meg, hogy elmeséljem egy álmomat.
A fiú érdeklődve figyelt fel. Ismerte már az öreg álmait, tudta, hogy valami érdekeset hall majd. Az öreg csendesen így szólt:
– Tegnap ismét álmodtam. A boldogság vendége voltam. A boldogságé, akiről azt hittem, már rég elveszett, vagy elköltözött messzire. Lehet, hogy elköltözött oda, a párhuzamosok vidékére, ahol minden, mindenkivel találkozik. Ezt gondoltam, de úgy gondoltam megkeresem.
S valahogyan, nem tudom hogyan mégis megleltem. Egyszer csak jött, velem szemben az utcán. Szóltam neki:
– Hé, kedves Boldogság, hiszen én Téged kereslek...
A Boldogság így válaszolt nekem:
– Tudom, szóltál, de még nem tudok hozzád menni. Még dolgoznod kell érte.
– Dolgozni, mindig csak dolgozni. De mit tettem oly sokáig? Mondd meg mit! Én tényleg úgy gondoltam boldog voltam, sokáig. S Te mit tettél? Magamra hagytál... Boldogtalanná tettél.
A Boldogság végigmért, egy kicsit elmosolyodott, de úgy, hogy szembogarában ott volt egy könnycsepp.
– Igazad van. Nem is akarok neked komoly dolgokat mondani. Csak annyit, bízzál és remélj. Én sem tudom miért jöttem el tőled. De el kellett. De még meglátogatlak. Hidd el...
Megölelt, egy kicsit megsimogatta a fejemet, s megkínált egy kis itókával. Azt nem tudom mit is ihattunk, de a szívem egy kicsit megmelegedett.
– Valóban. Lehet, hogy igazad van. Most küzdeni kell. De Te velem leszel? – kérdeztem – Vagy legalább messziről nézel, s mosolyogsz rám?
– Igen, bízz bennem. Bármilyen cselekedetedben, veled vagyok. Még akkor is ha nem hiszed.
De most bocsáss meg, mennem kell. Mások is várnak rám...
Még egyszer megölelt, majd elindult tovább az utcán.
Sokáig néztem utána. De valami megváltozott. Már nem az önmarcangoló szomorúság volt bennem. Nem, hiszen tudtam: a boldogság, ha messziről is, de mindig elkísér. Majd megfordultam, s én is elindultam. S ezután nem sokkal felébredtem, s arra gondoltam, ha eljön elmesélem önnek. Kedves Péter, most menjen. Induljon el. A Boldogság valahol várja. Lehet, hogy abban a távoli városban várja önt a boldogság, lehet, hogy egyszer majd vissza kell ide jönnie. De tudja jól, én itt vagyok, s várom magát.
– Akkor most induljak? Tudja miért szeretek ide járni?
– Talán azért mert soha nem kap konkrét választ, de mindig van min gondolkodnia?
– Pontosan – válaszolta a fiú.
– Nézze én csak az utat mutathatom meg. De nem mondhatom el, hogy hogyan éljen. Csak ötleteket adhatok, hogy merre induljon. Most menjen, s teljesítse a kötelességét. Keresse ebben  a boldogságot. S ne görcsöljön, ne kínlódjon az az igazi, az a végtelen nagy gazdagság, melyet a teljes boldogság jelent, ez az új és új csoda el fog jönni. Lesz út, s lesz egy lélek, aki önnek van rendelve, s akinek ön van rendelve.
A fiú elindult. Amikor az autóval elhajtott a város végét jelentő tábla mellett már nem az elvesztett otthont, hanem a meglelt feladatokat látta. Elkezdett fütyülni, s egyszer csak egy vidám hangot hallott a lelkében: a te utad valahol arra vezet. Vagy amarra. Nem biztos, hogy az útirány a legfontosabb, hanem az, hogy sose álljunk meg. Soha ne adjuk fel. Mert a boldogság mindig egy picit előttünk jár. De egyszer bevár…