Tereza néni rámhagyta a vagyonát.
Pénzt, ékszereket, értékpapírokat, három ingatlant.
Sosem foglalkoztatott a családja. Mikor nála laktam, a meséi érdekeltek, a kifogyhatatlan játékai, a mézédes altatódalai. Mikor hazajöttünk, fokozatosan elmúlt a hiánya. Tizennyolc éves koromig karácsonykor küldött valamit, kis csomagot, vagy képeslapot.

Második fejezet,
melyben a főhősnő a fővárosba utazik

Nagy bölcsen egy csomó programot leszervezek fővárosi utamra, VZS irodájába épp csak beugrom majd. Érkezés után antikvárium, textilüzlet, egy üzleti megbeszélés, délután egy irodalmi program, ahová már bekapcsolódik Gizi, a barátnőm, akinél az éjszakát töltöm, majd tőle megyek reggel az ügyvédi irodába, majd még a délelőtti vonattal haza, hacsak Pali, az egyetemi cimborám nem ér rá…Nála sose tudni milyen időbeosztásban dolgozik.

VZS jóképű és magabiztos. Kézfogása határozott, mosolya túlzás.
Az ilyen pasik előtt szoktam elbotlani, szürcsölni a teát véletlenül, és csúsznak ki a számból válogatott badarságok. Az ilyen palik nézik a magamfajtát – akin csupaszon is érződik, hogy bölcsész – marslakónak, ha éppen észreveszik, legyen bár rajtam mini, és cipőm sarka öt centis… . Az ilyenek a női mesterkéltségre, a pénzben és időben kifejezhető test és szépségápolásra gerjednek.
Az iroda ízléses; bár a bútorok sötétek, a nagy ablakoktól mégis tágas és világos a helység.
Sokan ülnek az asztal körül.
Egy lány pirinyó laptoppal. Egy idős úr zavart arckifejezéssel, fülével és testével a mellette ülő fiatal férfira tapadva, aki idegen nyelven beszél hozzá halkan.
Ül még egy öltönyös úr, bamba arckifejezéssel.
VZS furcsán viselkedik velem. Mintha újra és újra emlékeztetné magát, hogy nem régi ismerősök vagyunk. Kedvességet és távolságtartást kever, tegez és magáz csaknem egy mondaton belül, tekintetét alig veszi le rólam, míg teát főz nekem. Arra következtetek, hogy gondolatban sokat foglalkoztatta személyes találkozásunk. Akkor eszmél, mikor szolidan leforrázza a kezét. Látom, ahogy összeszedi magát, visszatalál a valóságba, a helyzetre koncentrál.
Leülünk. (A teám forró.)
VZS rutinos. (Én megilletődött vagyok. )
Megnyitja a valamilyen ügyiratszámú örökségi eljárás első megbeszélését. Ha minden rendben zajlik, nem is lesz több.
Bemutatja a jelenlevőket. Az asszisztens lány a jegyzőkönyvet írja, az öltönyös úr a bank képviselője, az öregúr Vaszilej Lev Fjodorovics orosz ügyvéd, az elhunyt jogi képviselője, a pattanásos fiú a tolmács, VZS nemzetközi jogász, a magyarországi jogi képviselő, én pedig a kedvezményezettként ülök az asztalnál.
(Lesek, mint a moziban.)

Kislányként voltam Moszkvában. Nem emlékszem sok mindenre, illetve nem is szoktam emlékezni, visszagondolni.
Apám kutatói ösztöndíjat kapott a moszkvai egyetemre, vihette a családját is.
Nyughatatlan anyám sokat mászkált és fecsegett, míg állást kapott egy női-ruha üzletben.
Rám – négy év körül lehettem – a házinéni vigyázott, akinek hatalmas lakásában mi is laktunk. Apa tanszéke intézte így.
Apám természettudós volt. Haszonnövények előnyös keresztezésével foglalkozott, szabadidejébenl pedig a kert és a kertészkedés szerelmese volt.
Anyám pedig kúszó vadnövény, elbűvölő virágokkal.

Tereza néni rámhagyta a vagyonát.
Pénzt, ékszereket, értékpapírokat, három ingatlant.

Sosem foglalkoztatott a családja. Mikor nála laktam, a meséi érdekeltek, a kifogyhatatlan játékai, a mézédes altatódalai. Mikor hazajöttünk, fokozatosan elmúlt a hiánya. Tizennyolc éves koromig karácsonykor küldött valamit, kis csomagot, vagy képeslapot. Később tűnt fel, hogy elmaradtak a küldemények. Se édesség, se könyv, se nyaklánc. Emlékszem, akkor eszembe jutott, hogy esetleg meghalt. De a természetes elmúlás felett érzett szomorúságon túl nem éreztem mást. Tereza néni elmúlt.
Vagy ott maradt egy misztikus fiókban, bennem, amit ritkán nyitok ki, vagy talán soha azóta, mostanáig. Eltűnődöm, mitől misztikus ez a fiók, azon túl, hogy mágikusan gondolkodó pöttöm lány voltam – és a kétnyelvűség jut eszembe. Tereza néni oroszul beszélt, én magyarul válaszoltam. És értettük egymást. Aztán ő néha mondott valamit magyarul, én néha oroszul szólaltam meg. De nem a szavak számítottak. A szívünkkel kommunikáltunk.

Nem mentem haza.
Csavargok a fővárosban.
Szédelgek.
Hullámzik bennem a valóság.
Tudtam, hogy megtörténik, éreztem, gyerekkoromtól fogva tudtam, hogy „egyszer nyerek a lottón”, ölembe hullik egy nagyobb vagyon. Ki is mondtam ezt valakinek, még nagyon rég, azelőtt.

S lám, mégis felkészületlen vagyok.
Nincs terv, forgatókönyv.
Csak a határtalanság,
a végtelen.
És koncepció nélkül
ez fegyver.

Menetelek tovább. Zakatolnak a gondolatok.

Nem megyek haza, még.
Koncepció nélkül.
Koncepció, koncepció – mihez kezdesz…?!
Bármit megtehetsz…
Emberek milliói álmodoznak erről, sőt mindenki – ez a civilizáció nagy közös álma: hirtelen meggazdagodni…

Annak idején, a gimiben, mikor ez a téma nagyon foglalkoztatott, sok embert megkérdeztem, mit tenne, ha nyerne a lottón. A többség – szinte gondolkodás nélkül – nihil típusú választ adott: játszana, utazna, költekezne, bódítaná magát, és természetesen nem dolgozna. Soha? – Soha! – a dacos válasz. A munkára kényszerített vak szolgák válaszai. Voltak, akik befektetéseket mondtak, vállalkozást, létrehozást. Az óvatosak azt mondták elkezdenének gondolkodni, hagynának időt maguknak.
A legokosabb fiú az osztályban mikroállamot hozott volna létre saját gazdasággal. Egy szub-államot.
Én a gondolkodós válasszal szimpatizáltam.

Most gondolkodhatsz…!
Igen. Ráérsz.
Hova loholsz? Állj meg. Mit csinálsz?
Hol vagy? Nézz körül…
Budán vagyok.
A fogaskerekű környékén.
Éhes vagyok és fázom. Nincs éjszakára szállásom.
De van egy kastélyom Oroszországban, és egy villám Svédországban.
Ezen elnevetem magam.
Az ingatanok sorsa tőlem függ.
A tulajdonjogokat tisztázni bizonyos idő.
A pénzt és az értékpapírokat most már magyar bank kezeli, több számlának és betétnek leszek tulajdonosa pár napon belül.
Aláírtam ma délelőtt.
Előtte rágyújtottam a teraszon.
Nem nagyon volt választásom.
Hogy nem ugrom le – gyorsan eldöntöttem.
Az öröklés procedúrájának gyors és diszkrét lebonyolításáért VZS tett sokat, aki azt hiszem, attól is boldog, hogy közvetítő szerepe lehet egy ilyen Nagy Civilizációs Álom létrejöttében.
Később, mikor látta kezdődő pánikomat, már elkomorult.
Búcsúzáskor odaadta a névjegyét (újra) és bíztatott, hogy bármikor hívhatom, hogy ez egy nehéz helyzet, de nem szükségszerű, hogy azonnal változzon meg minden, ráérek döntéseket hozni, a fontos papírokat – jogviszonyokról, bankszámlákról, kötvényekről, tulajdonosi szerződésekről, adózási kötelezettségről – most aláírtam. Bízhat bennem – mondta. – Vigyázzon magára – tette hozzá és megszorította a kezem.

Bort kortyolok.
Épp könnyednek érzem magam.
Egy éttermi vacsorához a Svábhegyen nem kell milliomosnak lenni.
A gusztusom szerint választok az étlapról és nem nézem az árát. Ezt megengedhetem magamnak amúgy is, nincs milliomos identitásom. Milliomos identitás? Van nekik ilyen? Vagy csak gőgjük van, meg tanácsadóik, hogy mi a menő?
Mit jelent a jólét? Extrém sportokat űzni, egzotikus, távoli helyekre utazni, luxusszállodában megszállni, kaszinóban tétet tenni, aukción licitálni…?
Előételként libamájat eszem és Tereza nénire gondolok közben.
Mindenből keveset adnak, de nem kell sokat várni a fogások közt. Lassan falatozom. A hagymaleves után fűszeres sült zöldséget eszem, könnyű sült hússal.
Mellettem, alant a város, a távoli híd kivilágításába beleragyog az asztalomon álló elegáns gyertya tükröződő fénye.
A hozzám legközelebb eső, de így is távoli asztalnál egy középkorú pár eszik. Nyugodtnak és éhesnek tűnnek, keveset beszélnek, de gesztusaik egymás felé puhák. Gondolataikba mélyedve esznek, majd látom, ahogy kisimítja őket a halk zongoraszó, a finom ízek, a jótékony jóllakottság és egymás közelsége. A férfi megfogja a nő kezét, a nő elmosolyodik.
Desszertet nem rendelek.
Tovább borozom, míg érkezik a számla.
Az étterem előtt már nyilvánvaló, hogy VZS-t fogom felhívni, az egyetlent, aki tudja a titkomat, és aki elérte, hogy bizalmat érezzek iránta, vagy valami emberséget.

Rá várok.