Mikor a mentősök odaértek, a három kabátba csavart holttest már békésen feküdt az összetört autó mellett, mint szakadt kis rongybabák, miknek nem fáj az éjjel nyirkos lehelete. Józsefet nyolc kilométerrel odébb találták meg az árokparton ülve, arra a kérdésre, hogy jól van-e, nem felelt.

József

József évek óta korán reggel ébredt, szerette tudni, hogy biztosan elkezdődik a hétfő, a kedd, a szerda, hogy az örökös körforgásból ő sem marad ki. Kávét nem ivott, talán régen, mikor egyetemista lett 79’ őszén és megismerte Évát, a hosszú, szőke hajú lányt az irodalom szakról. Cigarettára nem gyújtott, illetlenségnek tartotta a papírral szemben, hogy égjen, mikor arra írni kell. Fogat mosott, de felületesen, mint aki fél, hogyha tovább súrolja, elkopik ő maga is, és értelmetlen volt az ébredése. Nem szerette az elmúlást, kifejezetten utálta a halál törvényszerű meglétét, egyedül a csalamádét szerette, órákon át állt a konyha hideg kövén, méretre vágta a celofánokat, kiválogatta a paprikákat, sárgarépákat, gondosan átmosta őket, talán még dúdolt is nekik egy dalt, mintha a gyermekei lennének.
Aznap, mikor kilépett az ajtón, még alig pirkadt, az új nap még nem kívánkozott ki a dunyhák alól, de őt ez nem zavarta, megállt a küszöbön, biccentett a portásnak és elindult.
Barna szövetkabátját apjától örökölte, de az öltözködés éppen csak annyira érdekelte, hogy az előírásoknak megfeleljen, hogy véletlenül se tűnjön ki a szürke homályából.
Hétfő volt, a Szondi utca elején járt, mikor megpillantotta a lányt, magas sarkúban, szoknyában, szőke hajával, min az éjszaka hagyott kifésülhetetlen nyomot.
– Éva… suttogta kábult zavarban.
Az egyetem legizgalmasabb lánya volt, okos, szellemes, olyan lány, ki határozott céllal jön a világra, aki mindig tudja, mit miért tesz, és ő József mellé ült le, a görnyedt, halk szavú József mellé, aki csak lopva figyelte, olyan áhítattal, mint amikor csöpp gyermekek először pillantják meg anyjukat. Éva volt, ki egyszer csak meghívta egy eszpresszóra az esztétika óra után, a szép Éva volt, ki szóra bírta, és akibe hálából percek leforgása alatt beleszeretett örök időkre.
– Az nem lehet, hogy… gondolta.
A lány megfordult és ránézett.
– Ismerem magát?
József megrökönyödve sápadt bele a kérdésbe, izzadó tenyere zavarában a kabát szélét markolászta, kiszáradt szája nem mozdult.
A nő gúnyosan elmosolyodott, intett, majd elindult a közelebbi kapualj felé, a férfi pedig engedelmesen követte, mint gyapjas birkák a pásztort. 
A lépcsőház romlott és kesernyés szagával mászott a szívébe, az orra eldugult a parfüm állott szenvedésétől, nem látott mást, csak a nőt, ki kerek fenekével ringatózott előtte.
Az egyetemi évek alatt József nem mozdult Éva mellől, együtt kergették a felhős ábrándokat, mikor egyik nap, talán csütörtökön, az orosz irodalom óra után, a lány magával hozta húgát, a szürkeszemű Annamáriát, ki vonásaiban tökéletes másolata volt testvérének, kit csak szeme villanása árult el, mikor a füstön keresztül ráesett az olcsó presszó ingatag lámpáinak fénye.
Mikor elérkezett a diplomaosztás ideje, Annamária egy kis kápolnában örök hűséget esküdött a férfinak. József halkan mondta ki az igent, Évára gondolt, apró borostyánkőként peregtek le szemei előtt azok a percek, mikor a lánnyal feküdt a Balaton partján, a nap égette durva bőrcipőhöz szokott lábujjukat, kiöntött sör kuncsorgott a gyér fű alatt megbúvó anyaföldbe, szél halódott a nádas fojtó rengetegében.
– Meg fogok halni, és szeretnék kérni valamit. Ígérd meg, hogy megteszed – mondta egyszer csak Éva.
– De…– nézett rá zavartan József.
Éva elfordította a fejét, magába szívta a napfényt, a szellőt, az életet.
– Vedd feleségül a húgomat, és vigyázz rá.
Annamária megértő és csendes feleség volt, két gyermekük odaadó anyja, de Éva hiánya úgy fájt, hogy a férfi napról napra, évről évre a hallgatás csendjébe zárkózott, nehogy felordítson benne a kétségbeesés.
Aznap az országút ködös és sötét lepelbe burkolózva ült a dombság alján, kanyargott bele a vasárnapi éjszakába, a gyerekek aludtak a hátsó ülésen, mikor Annamária megszólalt.
– Te szoktál Évára gondolni?
– Nem.
– Nem? Hisz a legjobb barátod volt.
– Annamária, kérlek, fáradt vagyok.
– Te mindig fáradt vagy. Sosem beszélgetünk, Évával mindig beszélgettél.
József mereven nézte az utat, feladta az álmokat már nagyon rég, barackfát ültetett a kertbe, elvállalta az egyetemen a tanári állást, de ha a diákjaira nézett, azok a délutánok jutottak eszébe, mikor Éva csengő nevetésének hullámzása bejárta a körutat, mikor álmaik oly valóságosan tespedtek a kávézaccos csésze mellett. Sosem akart tanítani, nem volt hozzá tehetsége, de betartotta a szavát, beletörődött, mert az ígéret súlya minden egyes lélegzeténél vele maradt, a szaga belemászott a lelkébe, az agyába, a szívébe.
– József – szólt újra Annamária –, Te szerelmes voltál Évába, igaz?
– Igaz.
– Miért nem mondtad el neki soha?
– Nem alakult úgy, Annamária, fáradt vagyok, vezetnem kell.
– Tudod, ezt nem értettem sosem, szerettétek egymást, de egyikőtök sem mondta el a másiknak.
– Nem értelek.
– Éva szerelmes volt beléd, nem tudtad?
Mikor a mentősök odaértek, a három kabátba csavart holttest már békésen feküdt az összetört autó mellett, mint szakadt kis rongybabák, miknek nem fáj az éjjel nyirkos lehelete. Józsefet nyolc kilométerrel odébb találták meg az árokparton ülve, arra a kérdésre, hogy jól van-e, nem felelt.
A nő cigarettára gyújtott, úgy nézte át a férfi kabátját, pénz után kutatva, de bosszúsan vette tudomásul, hogy Józsefnél nincs semmi, se irat, se tárca, de még egy lakáskulcs se.
– Hé, te szerencsétlen, kelj fel.
József lassan kinyitotta a szemét, ott állt előtte mérgesen, a reggeli erős fényben csúnyán elhasznált, húszas évei végén járó prostituált, kinek szakadt harisnyáját kuncogva járta át a szoba pora.
– A ruháim? – kérdezte.
– Milyen ruháid Casanova? – vigyorodott el a nő gúnyosan – nincs neked ruhád, és jobban teszed, ha most rögtön eltűnsz.
József nem szerette a konfliktusokat, Éva hangja, a testével együtt föld alá került, és vele együtt halkult el ő is. Az ajtó becsapódott mögötte, a koszos lépcsőház csak szánakozva hallgatott a hűvösbe, szemeit lesütve tette a dolgát, csendben maradva hagyta, hogy még egy történet sikítson bele.
József mezítelen testével kibotorkált az utcára, bármennyire akarta, már nem látta Éva gondolatoktól ráncba fonódott arcát, már nem hallotta a lány ajkáról legördülő kacagást. Megadóan sóhajtott, majd visszament az elmegyógyintézetbe, az egyetlen biztos helyre, ahová már évek óta hazavárták.