Egyszer csak felébred. Furcsa érzés keríti hatalmába. Otthona falai remegni kezdenek, némán, zajtalanul. Hallgatózik. Csönd van. Miért nem üvöltenek? Mi ez az óriási némaság? Mindjárt ráomlik minden, de egyetlen zörrenés sem hallatszik. Most mit tegyen? Próbáljon elrejtőzni? Vagy inkább maradjon nyugton? Mozdulatlanul vár.

Védtelenül

    Csend van. Nem hallja azokat a félelmetes zajokat, nem érzi azokat a nyugtalanító dübörgéseket, melyektől mindig megrémül és menekülni próbál, ám mihelyt beleütközik a falba, rádöbben, hogy ennél tovább nem juthat. Ilyenkor borzasztó picinek találja a lakhelyét, és roppant kiszolgáltatottnak érzi magát. Csak annyit tehet, hogy ijedtében még jobban összehúzza kicsi testét és a falhoz tapadva várja, hogy mi következik. Általában semmi különös nem szokott történni. Az ijesztő hangok idővel elnémulnak, de ő még sokáig szívszorongva figyel. Nem gondolkozott soha, hogy mi történhet a falakon túl, vagy hogy honnan eredhet a lárma, ám az ösztönei azt súgták, hogy valahol nagy baj van, és hogy ennek a nagy bajnak ő is – vagy talán csak egyedül ő – a részese, és hogy ezek a hangok neki valami rosszat akarnak, és amikor csak meghallja ezeket a hangokat és érzi a morajt, akkor neki félni kell, és újra menekülni, a falhoz bújni, minél kisebbre kuporodni, és vigyázni, hogy a síri csöndben el ne árulja a jelenlétét.
    Most viszont elégedetten pihen, néha egy kicsit kinyújtózik, néha elszundít, néha kedvére ficánkol, és boldog, hogy ilyen nagy és kényelmes otthona van, ahol mindent megtehet, amit csak akar. Nem gondol a dübörgésekre, a hangzavarra. Gondtalanul megérinti a falat, majd pajkosan megbökdösi, mire az hullámzani kezd, és ő gyorsan hozzátapad, és különös élvezettel ringattatja magát. Később bukfencet vet; tetszik neki, hogy az otthona meleg, puha aljára huppan. Aztán elfárad, elnyúlik, és békésen szendereg. Talán álmodik is valamit.
    Egyszer csak felébred. Furcsa érzés keríti hatalmába. Otthona falai remegni kezdenek, némán, zajtalanul. Hallgatózik. Csönd van. Miért nem üvöltenek? Mi ez az óriási némaság? Mindjárt ráomlik minden, de egyetlen zörrenés sem hallatszik. Most mit tegyen? Próbáljon elrejtőzni? Vagy inkább maradjon nyugton? Mozdulatlanul vár.
    Hirtelen valami nagyot reccsen. És ekkor nagy örvény kerekedik bent a szobácskában, és ő érzi, hogy kifele sodródik. Minden erejével az ellenkező irányba próbál menekülni. Hirtelen valaki betör az otthonába. Az újonnan érkezett egészen apró, kisebb nála, de aztán ijesztően nőni kezd, hosszúra és egyenesre, és óriási lesz, sokkal nagyobb, mint ő, és hatalmas feje van, és egyre közelebb jön hozzá, egye beljebb hatol a szobácskájában. Ki ez? Talán a titokzatos lármázó? Honnan jön? Mit akar? Hol a lába..? Vagy hol a vége..?
    Eddig soha nem ismert hideg szaladt végig a hátán. Reszketni kezdett, és érezte, soha ennyire gyorsan nem vert a szíve. Valami azt súgta, hogy nem ez a furcsa lény az, aki zajongani szokott. A hangoskodó csupán ijesztgette, de soha nem bántotta őt. Emez viszont titokban, alattomosan tört rá, és orvul kiszippantotta az otthona békességét, biztonságát. Érezte azt is, hogy a szerencsétlenségek sora még nem zárult le. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta hát az életét menteni. Beleütközött a falba. Itt nem lehet kijutni. Lélekszakadva sietett a másik irányba. De hiába próbálkozott, ott sem szabadult. Ráadásul a falak gúnyosan rugdosni kezdték, ide–oda dobálták kis testét, nem takarták el a gonosz támadó elől, nem szolgáltak neki rejtekhellyel, sőt, mintha csak összejátszanának az ellenségével, összezsugorodtak, szinte hozzápréselték a jéghideg betörőhöz. Érezte, hogy ez a gonosz lény kitátja hatalmas száját, mindent széttrancsíroz, ami annyira kedves volt neki szeretett otthonában, és tudta, hogy hiába is próbálna, nem lesz képes ő sem ellenállni neki. Halálsikolyra tátotta száját. Egy pillanat múlva kimondhatatlan fájdalom nyilallt bele: a támadó leharapta egyik kicsi, vékony lábát. Vérízű nedv fröcskölt a szájába. Aztán érezte, hogy a hóhér kitépi az oldalát is. Egy pillanat múlva élettelenül rogyott a gyilkosa elé. Így már nem érezhette, hogy a hátgerince és koponyája is szétroppan. Nem tudta meg az sem, hogy kis teste maradványait sok más, hasonló sorsra jutott magzat tömegsírjába, egy szemetes zacskóba hajítják.