Milyen egyszerűen, milyen könnyedén otthagyta. Talán még egy kicsit várhatott volna. Talán egy kicsit… Mert, mi változott? – Talán, ha egy kicsit is türelmesebb, önzetlenebb. Lelkesebb… Ha egy kicsit is több tudna lenni.

Ökoszerelem

Mondatok csengtek vissza a fülébe:
– Hol volt tegnap kettő körül? Kérdezd csak meg! Kérdezd csak meg nagy Káró barát!
Vissza-visszahallja azóta is, főképp a közönséges pillanatokban, ilyenkor hagyja rendszerint nyitva a csapot, rendel valamit a neten, vagy felejti a buszjegyet a lyukasztóban… Azon tűnődik, tényleg, mi lett volna, ha, akkor kettő körül, valami érdekes helyen valóban azt a dolgot cselekszi, aminek a gondolatára – jól látta azokban a zavaros pillanatokban –, furcsán összeszűkültek Káró szemei.
Fiatal volt és gyönyörű, legalábbis az emberek nagy része igazi szépségnek tekintette. Ösztönösen szerette az életet, de nem tudta, mit szeret benne, és azt sem, hogyan élje. A szülőkkel való együttlakás bonyolultságán kívül, csak a hétvégi lumpolások, és az azzal járó rendszerinti szövődmények mámorát ismerte. Egy ilyen szövődmény volt Káró is.
Nagyon élet-ízűnek tűnt akkor elszökni otthonról, és kétnapi ismeretség után beköltözni a fiú lakásába, de a tiltott cselekedet izgalma igencsak hamar elmúlt, és ő heteket hevert át tétlenül, élménytelenül. Képzelete akkor moccant meg, ha nagy ritkán elment földrajzórára. Ez a tárgy érdekelte egy kicsit. Még kislánykorában, mikor a nagyapja a liliputi kakasokról mesélt, tervezgette, hogy ha megnő, óriás lesz, mint az a Gulliver. 
 Amikor beköltözött Káróhoz úgy tűnt, egy új világba került, de hamarosan olyan érzése támadt, mintha keze-lába össze lenne kötözve.
Már akkor állandó késztetést érzett, hogy megszüntesse élete minden értelmetlen bonyodalmát, de igyekezete minduntalan megtorpant a kihívás előtt, és sunnyogva váltott át henye ábrándozásba. Minden ilyen lelki-önkielégítés után keserű szájízzel szippantott bele dohányszagú életébe, és cinikus mosollyal nyugtázta, mennyire kopott kívül-belül mindene.
 Egyre lehangoltabb lett.
A levertség hatása alatt támolygott, heverészett, vakarózott, és keserűen sóhajtozott, milyen jó lenne teljességében érezni a létet, olyan nagyon, hogy minden porcikája bizseregjen belé. Olykor fennhangon hajtogatta, hogy: – Káró az oka mindennek. Aztán egy délután közös sütés-főzés közben, kerek-perec kimondta. Káró kezében megállt a kés. 
Gyorsan csomagolta össze cuccait. Gondolatai szokatlanul kavarogtak.
Jó lenne bejárni az egész világot, csak hetekre állni meg egy-egy helyen, és ha már nem létezne egy ismeretlen vidék sem, visszatérni oda, ahol a leginkább otthonra lelt, mert csak akkor nem vágyódna el máshová, ha tudná, nincs még egy táj, ahol teljesebbnek érezheti magát. – Ez a bizarr vágyálom még sokáig bolyongott benne…
Már egy félév is eltelt, amióta Kárót elhagyta, tettre készen indulva új kihívások felé, de bekellett látnia, sajnos, még semmilyen érdemleges dolgot nem cselekedett. Ugyanúgy él, sőt, meglepetésére, egy alkalommal, egy mindennapi pillanatban, azon kapta magát, hogy pont úgy ül, mint Káró, sőt, pont úgy fogja a kanalat is. Elmosolyodott. – Csaknem unalmas ő maga is? Somolygott, elnyomva a feltörni kívánkozó felismerést.
Egy késő este ismeretterjesztő műsort nézett az ökológiai katasztrófáról, olvadó jéghegyekről, de a komoly veszedelemre figyelmeztető film ellenére, a képernyőre kifeszült Káró vidám, mosolygó arca. Hirtelen nem tudta mivel magyarázni a dolgot. Mire foghatta volna? A jegesmedvére, az időjárásra? Csak pislogott tébolyultan.
Fülébe messziről szivárogtak be a dokumentumfilm narrátorának szavai a katasztrófáról, az olvadásról, az összezavarodott pingvinek viselkedéséről, és egy-két pillanat után már úgy tűnt, mintha egészen testközelből, különösebb átmenet nélkül, beszélne a hang róla és Káróról, férfiakról és nőkről, nemek közötti katasztrófáról, összezavarodott emberek viselkedéséről, mesterséges forróság miatti szélsőséges viszonyokról, jeges hasadásokról, szakadásról, összeomlásról, végül, hangsúlyozottan, a megakadályozás módozatairól.
Milyen egyszerűen, milyen könnyedén otthagyta. Talán még egy kicsit várhatott volna. Talán egy kicsit… Mert, mi változott? – Talán, ha egy kicsit is türelmesebb, önzetlenebb. Lelkesebb… Ha egy kicsit is több tudna lenni.
Mint egy ösztönlény állt fel, nem figyelt mozdulataira, csak öltötte magára a kezébe kerülő göncöket. Nem válogatott, ő, aki soha nem lép ki az ajtón gondos megtervezés, előzetes ruhavizit, kínszerű társítás nélkül, szinte nem is látott, csak érzett, csak igyekezet, csak haladt át a szobán, a folyosókon, az utcán, parkon át, fel néhány lépcsőn, aztán egyenesen előre, és már ott állt az ajtó előtt, a jól ismert ajtó előtt, a számtalanszor elátkozott kopott garzonajtó előtt. Ökle a magasba lendült, egy pillanatra megtorpant, de aztán engedte tovább a lendületet, hogy ujjai az ócska pállemeznek ütközhessenek, aztán ismét, kétszer, határozottabban, és még egyszer, többször, nem törődve az éjszakával, az idővel, semmivel.
Nem is értette, hogyan bukkant fel az a nő előtte, úgy tűnt mintha neki örökre itt kellene állnia a nagy fehér ajtó előtt kopogtatva, várakozva, egész lénye izgalomban. Nem tudta akkor még teljesen felfogni azokat a szavakat, csak két, talán öt, perc múlva értette meg, amint az ajtó becsukódott előtte, Káró nem lakik már ott, hogy nincs is a városban, az országban sincs, új munkája van, valahol Kínában tart szakmai tréninget, aztán megy tovább, más helyekre, talán haza se jön.
Állt ott összezavarodva, fejfájdító gondolatok cikáztak agyában, kérdések, amikre nem találta a választ. Miért nem jött hamarabb? Egyáltalán, miért ment el? Miért kell mindig mást akarni – keseredett el minden ízében – miért kell mindig keresni, hinni, hogy az lesz a jó, az igazi. És ha már keresünk, miért kell rájönnünk, hogy az új sem különb annál, amink volt, vagy még rosszabb. Ha pedig mégis jobb, feléled bennünk a mástakarás. Soha nincs megállás… És vajon mindannyian köröket írunk-e le utjainkkal, visszatér-e valaha mindenki oda, ahonnan útra kelt? Torka összeszorult, nem tudta mennyi ideje áll már az ajtó előtt, de nem is érdekelte, olyan jó volt most itt lenni, leülni a lábtörlőre, azt írták rá: Wellcome.