Szerettem a vér ízét a számban, és azt sem bántam, ha monokli van a szemem alatt. Ismertem a ritmusát, a vörös után kék lett, majd lila, végül fekete. Esténként, a bunyó után az egész testem fájt, és tele voltam véraláfutásokkal, a lányokat azonban ez nem zavarta.

Ikszek

Az életből mindig csak az ikszek érdekeltek igazán. Emlékszem, egyszer évekig kerülgettük egymást egy gyönyörű, szőke zenészlánnyal. Magas volt, karcsú, és vágytam rá, de mindketten nagyon kifinomultnak akartunk látszani. Állandóan irodalomról meg filozófiáról beszélgettünk, közben szikrázott köztünk a levegő, de egymáshoz sem értünk. Aztán a lány kiment Amerikába, és egy darabig nem hallottam felőle csak annyit, hogy valamelyik iszonyúan híres zenekarnak lett a tagja, talán a New York-i Filharmonikusoké. Egyszercsak felhívott, hogy itthon van, találkozzunk. Együtt vacsoráztunk, jó borokat ittunk, sétáltunk az utcán és Amerikáról beszélgettünk. Magától értetődően a lakása felé vettük az irányt, és ahogy átléptük a küszöböt, letéptem róla a ruhát. Nem volt filozófia és nem volt irodalom, reggelig szeretkeztünk. Benne volt öt év minden feszültsége és elfojtott vágyakozása. Az öle virágillatú volt, egyszerre kábított és doppingolt. Egy mozdulat közben aludtam el, azóta nem láttam, de néha eszembe jut a szőke haja, meg ahogy ugrat az egyetemista nőimmel, és József Attilát idéz.
Amikor a Kiss Sanyival bunyóztunk, szó szerint az életemért küzdöttem. A srác két méter magas, harminc kilóval nehezebb nálam, és Vlagyimir Klicsko ellenfele volt az atlantai olimpián. Ráadásul balkezes, de ezt nem tudtam. Elkövettem azt a hibát, hogy bizonyítani akartam az edzőmnek, és nekiestem az első pillanatban. Semmi óvatosság, semmi tapogatózás. Ő meglepődött, látszott az arcán, nem erre számított, akkor még fogalmam sem volt, ki ő. Visszaverte a rohamot, de bekapott egy-két kellemetlen ütést, felrepedt a szemöldöke, és elsötétült az arca. A szemén láttam, hogy most ki akar nyírni. Ravaszul altatott, elmozgott és figyelt. Tudtam, hogy csak arra vár, hibázzak. Tisztában voltam vele, hogy nem tökéletes a védelmem, valahol rést fog találni, és elkap. Keményen koncentráltam, hogy ne sikerüljön neki, de vadászott rám. Lassan körözött körülöttem, mint egy bengáli tigris, jobb egyenesekkel piszkált, állandóan ott matatott az orrom előtt. Minden mozdulatot kiszámított, sejtettem, hogy egy nagy balhorogra készül. Hirtelen eltakarta a szemem a jobb kezével, azután már csak a villanásra emlékszem, és hogy rúgnak föl a lábaim a padlóról. Kívülről hallottam saját hangomat, valami tarkóütést reklamáltam, pedig tudtam, hogy marhaság. Olyan volt, mintha a fejemben villámlott volna. Tízezer voltnyi feszültség sült ki, szabályosan letaglózott, azt sem tudtam, hol vagyok. Fölálltam, és megint nekiugrottam. Amikor már nem véreztünk annyira, az edzők leállítottak minket. Az öltözőben, a zuhany alatt csak nyolcvan kiló véres húscafat voltam. Az állkapcsom nem nyílt ki, a jobb szemem feldagadt, megpróbáltam felidézni a dátumot és a nevemet. Az egyik sikerült.
A szex és a boksz forgatagában éltem, szinte alig aludtam. Ágnes mindig hörgött, aztán üvöltött, amikor szeretkeztünk, Zsóka meg sírt. Mindegyiket szerettem, és igyekeztem memorizálni őket. Kedveltem a hangjukat, izgalomba hozott. Judittal tizenkét menetet bírtunk egyfolytában, olyan volt, mint egy meccs. Néha még szét sem váltunk, de már újra kívántuk. A teremben az ellenfeleimmel vadásztunk egymásra. Portéka Tibi volt a legjobban képzett, ha vele kesztyűztem, mindig kinézett egy flepni, pedig nagyon figyeltem. Fodor Petivel is nagy csatákat vívtunk, iszonyú jobbosai vannak a srácnak, a fejemet majdnem leszakította. Amikor testütésekkel támadott, a sarokba szorítottam, és vigyorogtam rá. Lassan elhitte, hogy testen nem tud kiütni. Csak a fejét csóválta, haverok voltunk. Később hallottam, hogy a Nagy Árpi azért nem jön többet, mert edzésen eltörtem a bordáját. Szerettem a vér ízét a számban, és azt sem bántam, ha monokli van a szemem alatt. Ismertem a ritmusát, a vörös után kék lett, majd lila, végül fekete. Esténként, a bunyó után az egész testem fájt, és tele voltam véraláfutásokkal, a lányokat azonban ez nem zavarta. Alig bírtam mozdulni az ágyban, de nem kíméltek, ahogy az ellenfeleim sem a ringben. Azt hiszem, épp ezt szerették bennem, hogy semmit sem csináltam félgőzzel, és tele voltam szenvedéllyel. Reggelente zúgó fejjel mentem előadásra, de ha fel tudtam kelni, úsztam egyet, vagy beültem a forró vízbe, ettől jobban éreztem magam.
Akkor hagytam fel az ikszekkel, amikor kétszáznál borultunk a motorral. Kriszta azonnal meghalt, nekem három bordám eltört, és a karom alászorult a gépnek, ahogy nekicsapódtunk a szalagkorlátnak. A sportkórházban a legjobb ellátást kaptam. Most is lejárok a terembe, és minden meccset megnézek a tévében, de a ring szélénél mindig megállok. Nem érzem magam rosszabbnak vagy gyengébbnek, mint előtte, és a fogammal is fel tudom húzni a bal kesztyűmet, de félkarú ellenféllel senki sem hajlandó kiállni. Egyre jobban szeretem a szimfonikus zenét, és nagyokat futok az erdőben.