Üveghangokat véltek hallani, amely a lény hófehér alakja felől érkezik, de mégis a messzi távolból! Egy pillanat volt az egész, mégis Jacob Van Meycken élete itt nagy fordulatot vett. Aminek 1410 augusztusában szemtanúja volt, azt soha többé nem tudta elfelejteni. Majd két nappal később – az Úr engedelmes szolgájaként – megfestette, amit látott. A harmadik napon hóna alatt festménnyel megjelent a kolostorban, hogy Isten házának ajándékozza azt.
A kislány nem ment haza, nem is tűnt el, csak ült a híd mellett, fejét sebhelyes térdére fektette. Hagyta, hogy mossa, fürdesse a koraesti, meleg eső. Soha senki nem hallotta őt beszélni.  

Az egyszarvú és a szűz

A festő némán ült a karosszékben, unottan nézte a művét, s várta, hogy történjék valami.
A kislány épp akkor lépett ki a Szent Katalin-kolostorból, amikor a borostás arcú Jacob Van Meycken már lemondott arról az esélyéről, hogy még azon az estén befejezi a képet. Világítóbb és fényesebb színeket akart, amilyeneket még talán ő maga sem látott, de ennek a lehetősége az est közeledtével most végleg elúszni látszott. Karba tett kézzel ült, mint aki már régen abbahagyta e nehéz mesterség gyakorlását, s utoljára ücsörögne befejezhetetlen, szél tépte művével az ég alatt. De tette ezt oly véghetetlen nyugalommal, mint aki tudja: a csendes várakozás – amelynek valamiképpen az Úr is részese –, csak méltó előjáték.
A templom gótikus ablaka felöl hideg szellő érkezett, majd apácák surrantak ki a hátsó ajtón. Kopott faasztalokat hordtak a kert napsütötte, titkos rózsalugasai közé.
Csámcsogva falatoztak az asztal közepére helyezett tálból. Ütemesen fölzabálva, szétrágva a csendélet válogatott gyümölcseit.
Megszenvedni az almát, a bort, a tál oldaláról lecsüngő langusztarák ollóit és piros bajszát, a dermedt golyóbisszemeket, az asztalra helyezett birs illatát, amely valahonnan az idő túloldaláról érkezik
Valami történt?
Van Meycken tiltakozni szeretett volna, de az okokat, amelyekre hivatkozhatna, mégsem találta elégségesnek. A nap utolsó sugarai mélyen behatoltak pupillája mögé. Mire újra visszanyerte a látását, már ott ült előtte a felékesített egyszarvú, és tőle balra az ifjú, szeplőtelen leány. Az apácák elfehéredve ugrottak föl a magokkal teleköpködött asztal mellől.
Szólhattak volna, de nem szóltak.
Mosolyoghattak volna, de nem mosolyogtak.
Imádkozhattak volna, de nem imádkoztak.
Üveghangokat véltek hallani, amely a lény hófehér alakja felől érkezik, de mégis a messzi távolból! Egy pillanat volt az egész, mégis Jacob Van Meycken élete itt nagy fordulatot vett. Aminek 1410 augusztusában szemtanúja volt, azt soha többé nem tudta elfelejteni. Majd két nappal később – az Úr engedelmes szolgájaként – megfestette, amit látott. A harmadik napon hóna alatt festménnyel megjelent a kolostorban, hogy Isten házának ajándékozza azt.
A kislány nem ment haza, nem is tűnt el, csak ült a híd mellett, fejét sebhelyes térdére fektette. Hagyta, hogy mossa, fürdesse a koraesti, meleg eső. Soha senki nem hallotta őt beszélni.   
A látomás után hazafelé igyekezvén Van Meycken egy pillanatra megtorpant. Mintha szívelégtelenség gyötörné: lélegzése akadozott, ólomnehéznek és kibírhatatlannak érezte testét. Arra gondolt, hogy egész eddigi életét eltékozolta, száz meg száz festménybe ölte, színekbe, tárgyakba, emberekbe. És most mégis rettenetes hiányérzete támadt. Bámulta a sárban gubbasztó lánykát, aki roppant egyszerűségében is többnek, tökéletesebbnek bizonyult a művészet kiokoskodott szépségideáljainál. Sokáig nem mozdult, nem volt miért. 
Ó, szívfacsaró, gyönyörű reménytelenség, mely mégis a megváltás titkos magját hordozza méhében!
A festő hazafelé igyekezett, ismerősök, jómódú és kellemes polgárok siettek az alkonyattól elnehezült, csinos kis utcán. Hajbókolva köszöntek neki, vagy csak tekintetét keresték. Rokonok, ismerősök, tanítványok is akadtak köztük bőven, akik kíváncsi pillantásokat vetettek szeretett mesterük megtört alakjára.
Van Meycken szorosan a fal mellett haladt. Szerencsére, a megérkező sötétben már senki nem ismerte föl, nem hangzott felé több köszönés.
A szakadó esőben, az utcasarkon egy farkaskutya feküdt. Méltóságteljes, fekete szeme egészséges fölénnyel csillogott.
A lányka rezzenetlen arccal bámult maga elé. Mutatóujját belemélyesztette a sárba.
Jacob Van Meycken 1410 őszén, a korabeli beszámolók szerint örökre elhagyta szülőhazáját, a messzi Itáliába távozott. Többé nem festett egyetlen képet sem. Azt mesélik, ha olykor felöntött a garatra, mellkasa remegni kezdett, látomásai támadtak. Kiült a tenger elé, s olyan nyelven kezdett beszélni, amit még az ott tanuló északi diákok sem értettek. Senki sem értett. De látták szent halandzsájának színeit, amely olyan volt, mintha egyszerre lenne hajnal és alkony, majd mintha egy lányka lépkedett volna a tenger hullámtalan, kék selyemposztója fölött.