– Honnan jössz? – kérdezte az idősebbik férfi.
– A trófeásoktól. Ott dolgozom.
– Te csinálod a trófeákat?
– Dehogy... – felelte a lány, s még a feltételezést is nevetségesnek tartotta, hogy ő agyonlőtt szarvasok koponyájából kanalazza ki az agyvelőt. – Szerencsére én nem preparálok, csak adminisztrálok. Följegyzem, hogy honnan hozzák az állatot, s ügyelek, hogy mindegyik ahhoz a vadászhoz kerüljön vissza, aki lelőtte. Illetve számon tartom, hány állatot lőnek ki nálunk egy idényben.

Hazafelé

Épphogy elérte a dombtetőt, mikor úgy száz méterre tőle a betonúton eldübörgött a busz.
– Hé! – kiáltott, s karját lobogtatva futni kezdett. Hiába. A sofőr már nem láthatta. Túl keskeny volt a csapás, amin leereszkedett, körülötte mindenhol erdő vagy sűrű bozót. Csak úgy lehetett föllátni a dombra, ha ez ember szemben állt az erdei úttal. Máskülönben láthatatlan volt minden, ami odafenn történt.
A lány lelassított. Már nem volt hová sietnie. A következő busz csak egy óra múlva jön. – Ilyenkor bezzeg siet, a szentségit neki – szitkozódott. Többször megesett már vele, hogy pontosan érkezett, mégis fél órát várt a buszra. Leginkább télen, ha mínuszok voltak, s csúszott az út. Ő meg közben odafagyott a földhöz. Ilyet viszont még nem tapasztalt.
A megállóba érve tanácstalanul nézegette a sárga keretes táblát, egyeztette az órájával. – Még majdnem tíz perce lett volna. Csak tudnám, minek rohan!
Számolni kezdett. Ha keresztülvág az erdőn, legalább két óra, míg leér a faluvégre. Hiába megy toronyiránt, föl kell kapaszkodnia jó pár meredeken. Ha a betonúton elsétál a faluba, az nagyjából negyven perc, ott talán elcsíp egy helyi járatot, s akkor jó eséllyel előbb ér haza, mintha egy órát toporogna az erdőszélen.
Elindult az út mentén, hátát jólesően melengette a gyengülő fényű, őszi nap. Ha nem lett volna annyira éhes, nem is bánja, hogy gyalogolnia kell. Kinyitotta oldaltáskáját, kotorászni kezdett benne, hátha lapul az alján valami, amit megehet. Csak egy zacskó félig elporladt krumplicukrot talált. Egykedvűen dugta vissza a tarisznya mélyére.
Az első megállót sem érte el, mikor hatalmas jármű gurult el mellette. Leginkább egy kukásautóra hasonlított, fehér volt, oldalán zöld felirattal. Az autó megállt, s pár pillanat múlva  óvatosan tolatni kezdett.
– Ez meg mit csinál? – gondolkodott a lány, de nemsokára választ kapott kimondatlan kérdésére. A monstrum ablakán egy negyven év körüli férfi dugta ki a fejét.
– A faluba mész? – érdeklődött jó hangosan, hogy túlüvöltse a motor zaját.
– Oda – felelte a lány, s közben bólintott, hogy egyértelmű legyen a válasza anélkül is, hogy kiabálna.
– És senki nem állt meg neked?
– Senki... – Nem igazán értette a kérdést. Ha fölvették volna hazafelé menet, most nem baktatna itt, az út szélén.
– Elvigyünk?
– Hát... Rendben.
A férfi kinyitotta az ajtót, hogy fölmászhasson a vezetőfülkébe. Az ülés több mint két méterre volt a földtől. Ügyelnie kellett, hova lép, nehogy megcsússzon. Végül csak sikerült fölkapaszkodnia. Két férfi ült odabenn, a negyvenes, piszkos kék kantáros nadrágban, s egy fiatalabb, orra alatt gyér bajusszal. Ő volt a sofőr. A lány elhelyezkedett az ülésen, táskáját az ölébe ejtette. Az utat figyelte, odalenn, a mélyben.
– Honnan jössz? – kérdezte az idősebbik férfi.
– A trófeásoktól. Ott dolgozom.
– Te csinálod a trófeákat?
– Dehogy... – felelte a lány, s még a feltételezést is nevetségesnek tartotta, hogy ő agyonlőtt szarvasok koponyájából kanalazza ki az agyvelőt. – Szerencsére én nem preparálok, csak adminisztrálok. Följegyzem, hogy honnan hozzák az állatot, s ügyelek, hogy mindegyik ahhoz a vadászhoz kerüljön vissza, aki lelőtte. Illetve számon tartom, hány állatot lőnek ki nálunk egy idényben.
– Vagy úgy... De azért mégiscsak jó gyomrod lehet, ha bírod nézni nap mint nap az állattetemeket.
– Jó a gyomrom. Eleinte, persze, undorodtam. De megszoktam.
– Érdekes munka?
– Nem igazán.
– Akkor miért csinálod? Hogy csinálhat egy lány egy ilyen melót? Ahelyett, hogy mondjuk virágokat kötözgetnél egymáshoz, vagy mittom én. Az jobban illene hozzád.
A lány a férfira nézett. Az épp a melleit bámulta. Ő is letekintett a melleire, nem értette, mért keltette fel a férfi érdeklődését a pólója alatt szunnyadó két kis dombocska. Nem tartotta magát csinosnak, utálta, ha megbámulják.
– Ti szeretitek ezt a munkát? – kérdezett vissza. – Ugye jól láttam, hogy zöld-szemetet szállítotok? Az sem éppen világmegváltás.
A férfi egy pillanatra elgondolkodott. – Nem az, de ez van, ezt kell szeretni.
– Na látod. Én is így gondolom. Amúgy meg: jó ott nekem. Legalább békén hagynak.
Elhallgattak. A lány újra kibámult az ablakon. Innen föntről teljesen másnak látszott a táj, mint a buszról. A szintkülönbség nem lehetett nagyobb másfél méternél, a mellettük elterülő erdő mégis varázsosabbnak tűnt. Bár lehet, hogy csak a bágyadt őszi napfény tette azzá.
– Szép innen a vidék – törte meg a lány a csendet. – Egészen más, mint lentről.
– Ugye? Ez az autó olyan, mint egy hatalmas guruló trónus. Innen mindent látni lehet. Azért nem rossz élet ez – bólogatott a férfi, s kicsit előrébb rukkolt az ülésen. – Hol tegyünk ki?
– Az iskolánál.
– Hallod? Az iskoláig megy – verte vállon a sofőrt.
– Hallom, attól még, hogy az útra figyelek, működnek a füleim – mormogta vissza az.
– Szerelmes – magyarázta a negyvenes. – Azért viselkedik úgy, mint akinek zabszemet dugtak a  seggébe.
A sofőr úgy tett, mintha meg se hallotta volna, mit mondott a társa.
– Persze, a lány észre sem veszi. Mi, tulajdonképp, ha nem ebben az autóban utazgatunk éppen, láthatatlanok vagyunk a nők számára. Két átlagos munkásgyerek. Te se vennél észre minket.
– Nem tudhatod. Én általában figyelek az emberekre. Az erdő megtanított arra, hogy észrevegyek dolgokat. Részleteket. Az embert bosszantja, ha nem veszik észre. Ha nem kap elismerést. Mégis... Én tanítani akartam. Egyetemre mentem, két évet el is végeztem, s most odakinn számolgatom a tetemeket. És tudod mit? Meg vagyok elégedve ezzel.
– Mért hagytad ott?
– Épp ezért. A láthatatlanságért.
– Nem értelek – csóválta fejét a férfi. – De hiszek neked. Okosnak látszol.
A lány csak mosolygott. Ő tudta magáról, hogy nem okos.
Pár kanyar volt már csak az erdőből, hamarosan az iskolánál voltak. A szemétszállító hatalmas nyögéssel megállt.
– Köszönöm a fuvart – mondta a lány, s lekászálódott az ülésről.
– Szívesen! – intettek a férfiak, a negyvenes berántotta az ajtót, s tovább gurultak végcéljuk felé.
– Azért mégiscsak őrültség tőlem, hogy csak így megbízom két idegen pasasban – gondolta a lány. Furcsállta meggondolatlanságát. A tapasztalatot viszont mindenképp érdekesnek tartotta. Nem minden nap utazhat ilyen hatalmas autóban, s az sem esik meg vele sűrűn, hogy röpke tíz percre odacsöppenhessen mások életébe, egy helyzetbe, ami ennyire idegen, s valahol mégsem ismeretlen.
Vállára kanyarította táskáját, átkelt a zebrán, s folytatta az útját hazafelé.