Perfektül szerethető azonban a környék, mert egyvalami napvilágát éli itt és abból az egyvalamiből sok valami van, mert minél kietlenebb valami, annál jobban szereti, hiszen ez a gonosz, rosszindulatú, varangypárlatot nem kímélő sárgásfehéresszürkés vacak beborítja a rosszabbnál szarabb helyeket, helységeket és helyiségeket, de… persze nem arra a vattaállagú sárgásfehéresszürkés vacakra kell gondolnunk, hanem bizony a nemvattaállagú sárgásfehéresszürkés vacakra… Ez hol kívül mutatja magát, hol belül, de mindenképp sunyin viselkedik, merthogy összekeverhető társával,a  másik nemvattaállagú sárgásfehéresszürkés vacakkal. Társa pedig összekeverhető az eddigi nemvattaállagú sárgásfehéresszürke vacakkal…

Az abszolút káli – I. rész

    Teljesen nyílt terep van… most…itt…Kérdezhetnénk, hogy mitől teljes? Teljes? Hiszen nem hogy senki, mindjárt semmi van… itt. Magyarán semmi sincs itt…azazhogy mégis: valami van…Talaj, az van…abszolút száraz, napfakított semmi föld, semmi talaj, olyan sivatag-forma, csak akkor már az a kérdés, hogy miért van ilyen borzalmasan vérfagyasztó, farkasnyifogó hideg? A nap télleg… vmikor fakított a terepen, de hogy most nincs nap, és ha elő is bukkan, nem csinál nyarat, az hódziher.
Még egy ziherejsztűt sem ejthetsz le itt úgy, hogy meg ne hallanád, már ha van akkora mázlid, hogy legalább AZ van nálad… Merthogy errefelé legfeljebb csak a haldokló él meg, és azt hagyjuk, boldogan-e vagy sem… él, amíg meg nem hal, mert úgy is hulla lesz az eredmény, esetleg több… de… tulajdonképpen oly mindegy… mert az egész élet egy hatalmas haldoklás… A keselyű viszont kifejezetten szereti az ilyen halál közeli élményt, hiszen ő is belekóstolhat a halálba, csak ritkán tapasztalja bárki is rajta kívül, hogy édeskés íze van. Ez a vidék kedvező ám nem csak neki, hanem a  társainak is, meg annak, aki megunta az életét, meg annak, aki … na de… ne lőjjük le a poént, hiszen épp eleget fog még szenvedni és garantáltan meghal. Ez az utóbbi megoldás, meg úgy tudom, mindenkinél esedékes… Mintha nem lenne a sík hülye egészen, itt-ott felbukkan egy kráter, ami pöfög, meg böfög vmit, lehet, hogy gejzírkúp, de lehet, hogy nem, esetleg egy halálos tómeder is elnyúlik, és csodával határos módon olyan fakó színe van, hogy bármelyik geofizikus ülve tapsikolna a boldogságtól, vagy épp állva, ahogy kényelmes neki meghalni. A közgazdász eleve meg akarta ölni és ott les a háttérben, hogy mikor, csak sajnos előbb végzi be őt a végzet, mint gondolná és pár másodperccel megelőzi az ellenfelét… Hullanak itt az emberek és állatok, ahogy a legyek is hullanak az emberekre és állatokra.
    Fájdalmas marhaság azonban azt hinni, hogy itt minden balul sül el, mert ha olykor a nap igénybe veszi saját sugarait, jobb oldalt süti meg a hullákat, s ez olyan boldog mumifikációt eredményez, merthogy hideg van, hogy még a régész is megirigyelhetné, hiszen neki úgy sem lesz ilyen mázlija.
     Perfektül szerethető azonban a környék, mert egyvalami napvilágát éli itt és abból az egyvalamiből sok valami van, mert minél kietlenebb valami, annál jobban szereti, hiszen ez a gonosz, rosszindulatú, varangypárlatot nem kímélő sárgásfehéresszürkés vacak beborítja a rosszabbnál szarabb helyeket, helységeket és helyiségeket, de… persze nem arra a vattaállagú sárgásfehéresszürkés vacakra kell gondolnunk, hanem bizony a nemvattaállagú sárgásfehéresszürkés vacakra… Ez hol kívül mutatja magát, hol belül, de mindenképp sunyin viselkedik, merthogy összekeverhető társával,a  másik nemvattaállagú sárgásfehéresszürkés vacakkal. Társa pedig összekeverhető az eddigi nemvattaállagú sárgásfehéresszürke vacakkal… Látni való, hogy ez a táj nem olyan változatos, mintha olyan táj lenne, ahol lennének nemvatta és vattaállagú, sárgásfehéresszürkés és nem sárgásfehéresszürkés anyagok is egyaránt. De egyvalamiben azért megegyezik mindkettő egymással: ha játnak hívnák őket, sok embert szállítanának a nemLipótmezőre. Aztán… Csend… és buborék buborék hátán… senki nem őrült meg, télleg, csak vázolom a csontot… csonkolom a vázat, krátert nézek, és a kráterbőr, ami igazából kőzet, szóval a kráterből előbukkan a csend és buborék buborék hátán… ha nem hiszed, járjál utánam vagy…velem, ha nem hát nem… én megpróbáltam. A kráterből csak csend és buborék buborék hátán… aztán a csend megszűnik és szöszmögés, pecsmelés, pepecselés és motyogás hallatszik. Nem viccelek drágám,… járjál utána… na mindegy, nincs közöd ahhoz, amit csinálok!!! Meg senkinek a magánéletemhez! Mondhatná bárki, hogy: akkor kuss, és folytasd… szóval… folytathatom? Igen? Akkor…ezen a területen a tűzforró, napos időszak váltakozik a vérfagyasztóan hideggel, de a szárazság adott, az sosem tűnik el, sosem szűnik meg, és a felhők csak fintorogva néznének lefele, vagy döglötten hullanának alá, de mivel alig-alig vannak, csak vattaállagukkal idegesítik az eget, megcsikizik, aztán csodálkoznak az égzengéstől és szikrákkal válaszolnak, de könnyet nem hajlandók hullatni még a hullákra sem. És most jön a lényeg: ilyenek a körülmények, ilyen a vidék, és ilyen sárgásfehéresszürkés kiütésekkel büszkélkedik a tér, igazából nem tudni, hogy miért jó ez neki, de mindezek mellett két figura mozog a távolban, akiket ez az egyetlen, utóbbi gondolat bánt. Lefelé néznek és kutatnak… a husosabbik, amelyik barnahajú és egyetlen szőke tincse van éppen lefelé mutat és erősen magyaráz valamit a társának, akinek holtsovány termetét még inkább szűkítik a fekete szőrcsomók és a: haj, vagyis a fejbőrből kimeredő, loboncot alkotó szálegyüttes:
–    Rémes! Nézd a szikesedést, milyen kese, fogadjunk, hogy ezer éve nem látott vizet ez a föld!
–    Plusz tüzet sem! A sziksó…
–    Ne papolj nekem a sziksóról, tudom, milyen az, és ez bizony az! Jellegzetes, kikristályosodó anyag a kőzetben, sárgásfehéresszürkés anyag, amely nagy mennyiségben van jelen, olyan nagy mennyiségben, hogy halálos méreg lenne megkóstolni!
–    Igen, ez kristályos, de mi a helyzet a sziksóval, ami inkább trutymékos! Szerintem ez abszolút káli!
–    Most mondd meg, őszintén! Hogy mondhatsz ilyet? Ugyanolyan kristályos mind a kettő! Csak akkor állapíthatnánk meg, ha megkóstolnánk, és akkor már ötven százalék esélyünk lenne a túlélésre! Így a halálra is!
–    Van valami más ismertetőjegye is, nem? Például, lehet – e írni vele az alapkőzetre! Mert ha káli, akkor lehet, ha szik, akkor nem!
–    Egyikkel sem lehet írni!
–    De… akkor mi lesz? Valamivel föl kell zabálnunk ezt a dögöt! Alig lehet elhajtani róla a legyeket! Éhendöglünk! Éhen fogunk dögleni!
–    Ezt úgy mondod, mintha nem ezért törtük volna magunkat annyira! Te sem és én sem akarunk megdögleni, bár, ha bármelyikünk előbb dobja fel a talpát, akkor valószínű kajálásra ajánlja fel a testét.
–    Igen, de ha egyikünk se boldogul a szikkel meg a kálival, akkor mi lesz?
–    Seggünk ki lesz! És akkor már persze a keselyűknek!
–    Egy… sőt… kétvalamit viszont nem kereshetünk! Kősót és … vattasót!!!
–    Hagyd abba, mert elevenen felfallak! Ha legalább lennének, azokról tudjuk, hogy milyenek! Hmm vattasó, az összes nyálam elpárolog a számból!
–    És mi van, ha mégis van?
–    Mármint micsoda? Kősó?
–    Nem, az biztos, hogy nincs! Vattasóra gondoltam!
–    Neked agyadra ment a szikföld!
–    A káliföld!
–    A szikföld!
–    Nem! Figyelj! Én bevállalom, hogy megkóstolom! Szent meggyőződésem van! Ez abszolút káli! Ha nem volt igazam, akkor meghalok és te megehetsz…
–    Áll az alku… viszont, ha meghalsz, a te bajod lesz!
–    Csak egyél meg hamar, mert a hullaméreg nem túl egészséges!
–    Te akartad! Rajta, kóstold meg!
–    De… várjunk egy picit! Mi van, ha sziksó és kálisó is van itt? És én éppen a szikbe kóstolok bele, meghalok, és nincs kizárva, hogy ami mellette kristályosodik, az már káli!
–    Te dumálsz? Te akartad így!
–    De csak azért, mert majdnem biztos, hogy káli!
–    Te össze-vissza beszélsz! Vagy meggondoltad, mégsem kockáztatsz? És különben is, ha egy csomóban szik van, nem hiszem, hogy káli lenne a környezetében, odébb persze lehet, de kiütik egymást, tehát, ha szerinted káli, gyerünk, kóstold! Ha nem tartod be, amit ígértél, én öllek meg és az már biztos halál!
–    Na jó! – szól és egyre inkább izzadni kezd – akkor… kezdem – fejét a föld felé irányítja és a nyelvét kezdi kinyújtani. Épp a látóterén belül esik egy keselyű, amelyik messze van ugyan, de annyi azért feltűnik, hogy nem éppen egy dög körül ugrál, a fejmozdulataiból ítélve valamivel nagyon el van foglalva. Nem hisz a szemének és közelebb oson…
–    Várj, most hová mész? Megfutamodsz?
–    Nem! Mindjárt visszajövök! – mondja ő, de annyira azért nem akar közeljutni a madárhoz, hogy esetleg éhségében rászálljon. A sárgásfehéresszürkés vacakot a két lába közé fogja és egyetlen ökörnyálvékony szállá alakítja, persze lassan húzza ki, de még így is megdöbbentő… Nem hisz a szemének, azt hiszi, megőrült, és visszarohan a husoshoz:
–    Képzeld! Éhségemben képzelődök! Fonó madarat láttam!
–    Keselyűt? Nem lehet, hogy beleket font?
–    Nem! Valami ökörnyálvékony cuccot!
–    Akkor inakat!
–    Úgy, hogy nincs dög, amiből kihúzza? Csak káli? A két lábfeje között?
–    Mármint szik? – gúnyolódik a husos. – Hidd el! Az egy kisebb méretű dög lehetett, aminek a véletlen egybeesés következtében sárgásfehéresszürkés színe volt, hagyd a francba! Inkább kezdjed kaparni a földet, ássál, egy kis kóstoló jól fog esni!
–    Ebben viszont segítened kell! Ha nincs ásó, még két ember is kevés lehet!
–    Benne vagyok! Ássunk! – ekkor elkezdik kaparni a földet húsz körömmel, kaparják, nagyon kemény, nagyon fáj, néha megköpködik a tenyerüket, meg a földet, hogy legalább így puhítsák, de alig puhul, majdnem veszett kutyaként nyálaznak, de éppen, hogy bemélyíthető a  föld, egyre közelebb áll a sárgásfehéresszürkéhez, de nekik kristály kell. Vagy legalábbis olyan, vagy hasonló. Pár óra alatt ástak egy gödröcskét, erős sárgásfehéresszürkés színnel, már nagyon világos, de még mindig nem kristályos. Pihennek, lihegnek, úgy érzik, beleőrülnek az értelmetlen munkába, úgy érzik magukat, mintha már élő halottak lennének, és lehet, hogy már azok. A gödröcskéből lassan egyre nagyobb gödör lesz, a kezük persze olyan csurom nyál, mintha leköpte volna egy teve, és legalább olyan sűrű is, mint a tevenyál…
–    Te, nem lesz baja addig a dögnek? Nem lehet, hogy már hullamérges?
–    Inkább az a gond, hogy beköpik a legyek, terítsd rá a köpenyed!
–    Nincs köpenyem!
–    Akkor meg az inged!
–    Jó, az nem rossz ötlet! – lerántja magáról tipikusan férfiasan hanyag mozdulattal és ráteríti, mintha féltené attól, hogy megég a háta.
–    Gyere már! Nem fogsz elmenekülni, azt nem engedném!
–    Dehogy megyek! Már kaparászok is! De te is!
–    Jó csak pihenek egy kicsit! – szól, aztán hanyatt fekszik és nyurga folytatja.