Aztán kezdődik a szokásos, kire hasonlít leginkább a gyerek téma. Természetesen a nagyszülőket se lehet kihagyni, se az unokatesókat! Sőt a nagybácsi, nagynéni, s némely dédi után már olyan egyedek nevei is előjönnek, kikkel csak nagyszüleink szerint van, vagy inkább csak lehet rokoni kapcsolatunk. De kit érdekel igazából, hogy kire ütött! A lényeg, hogy egészséges!

Babák – I. rész

Soha nem értettem, hogy egyes emberek mit esznek a babákon! Nézz rájuk! Csúnyák, ráncosak és hangosak! Mi bennük a jó? Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szerettem volna a csecsemőket, csak azt nem tudtam felfogni, miért őrülnek meg tőlük ennyire az emberek? Azt még megértettem, ha a szülők hívták a vendégeket, miután megszületett a kicsi, hiszen mindenkinek látnia kell, hogy innentől kezdve szerelmüknek gyümölcse sértetlenül látta meg a napvilágot, de hogy hogyan tudtak dicsekedni velük... Na ez az, amit nem tudtam feldolgozni! Ok! Pár hetes, hónapos bébi már igazán szép, de az újszülött...
"Milyen szép! Tiszta apja, vagy anyja, vagy bármely rokona... S milyen szép hangja van!" – mondják a látogatók. Uramatyám! Én meg is őrültem volna, ha úgy néztem volna ki, mint bármelyik pár napos kislegény! Tán majd száz évesen! Mármint a ráncok száma szempontjából. Tán akkor elmenne, hogy rá hasonlítsak– Gondoltam. S a hangja! Ez szép? Ez az éktelen üvöltés? Hát normálisak ezek? Pár percig hallgatja az ember, s máris belefájdul a feje! Soha nem értettem, az embereket, mit esznek a csecsemőkben!
Aztán egy szép napon...

… FIAM SZÜLETETT! Gyönyörű, egészséges kisfiú! Látnotok kellett volna! Állítom, hogy ilyen szép emberkét még soha életemben nem láttam! Persze, voltak rajta is ráncok. De milyen ráncok! Életemben nem láttam ehhez hasonló csodás barázdáltságot. Mintha csak mosolyának meghosszabbításaként jönnének elő! Látszik rajta, hogy nevetéshez van kialakítva. Egyszerűen gyönyörű! Na nem mintha olyan gyakran nevetne! Azt ki kell várni, kérem szépen! Na de mikor felcseng élettel teli kacagása… Szerintem a szirének hangja nem lehetett ennyire csábító. S addig is, ha épp nem alszik, addig is megajándékoz bennünket hangszálai próbálgatásával. Egyesek erre biztos azt mondanák, sír. De nem igaz! Ő nem egyszerűen sír! Ő csodálatosan sír! S milyen erőteljesen! Tüdeje akár a beton, olyan lesz tőle. Pedig nem egy későn kibújó gyerek! De nem ám! Ő igazi kalandor! Nem hiába, az ÉN vérem! Már ideje korán kidugta fejét anyukája biztonságot rejtő hasacskájából! De nézz rá! Így is hatalmas ez a csöppség! Kereken ötvenegy centiméter, a legideálisabb! Biztos vagyok benne, hogy nem hordott nála szebb babát a Föld. S erősebbet sem! Hisz vaskos kezével úgy szorítja kezem, mintha szét akarná morzsolni! S a szemei... Csodálatos türkizként ragyognak! Az ártatlanság tengerének szellemét tükrözik. Szabad vagyok, sugallják. Szabad vagyok, s nekem mindent szabad, gondolják...
Röpül az idő... Már otthon vagyunk. Jönnek a rokonok, barátok, haverok. Sőt még olyanok is beugranak, kiket jó, ha én eddig egyszer láttam. Vagy annyiszor se! Mintha az egész országból hozzánk jönnének a rég elfeledett ismerősök. Mintha az egész világ meg akarná csodálni ezt a csodát, kit gyermekünknek nevezhetünk. Jöjjenek csak! Büszkén mutatom meg nekik leendő utódomat.
Gyönyörű, mondják ők is. Egyetértek velük. S a hangja:
– Biztos énekes lesz, vagy politikus, hogy előre edz!
– Remélem, hogy inkább énekes! Szeretném, ha tisztességes állása lenne! – viccelődünk. Pedig ki tudja, még az is lehet, hogy tényleg ez utóbbivá válik! Persze csak a tisztességes fajtából! Hisz sugárzik róla az értelem, s a becsületesség!
Aztán megszorítja valakinek az ujját, s egyből más pályára állítanánk:
– Ilyen kezekkel csakis birkózó lehet! Kész vasgyúró... – s az én mellem csak dagad a büszkeségtől! Hát igen, ő bármi lehet!
Ha asszonyok is vannak a közelben, szinte az első értelmes mondatuk, a gügyörészés után:
– Tiszta anyja ez a legény!
Vagy épp ellenkezőleg:
– Tiszta apja ez a kissrác!
Aztán kezdődik a szokásos, kire hasonlít leginkább a gyerek téma. Természetesen a nagyszülőket se lehet kihagyni, se az unokatesókat! Sőt a nagybácsi, nagynéni, s némely dédi után már olyan egyedek nevei is előjönnek, kikkel csak nagyszüleink szerint van, vagy inkább csak lehet rokoni kapcsolatunk. De kit érdekel igazából, hogy kire ütött! A lényeg, hogy egészséges!
Röpül az idő... Már tud ülni! Sőt, mászik is! És gügyög! Elmondja a magáét azon az általunk rég elfeledett bébinyelven, melyet csak a korban hozzá közelállók értenek meg. De milyen jól hangzik! Uuuhhh! Imádom! Egyre többet nevet! Mit nevet? Kacag! Élettel telíti meg a házat! Igaz, néha futhatunk utána, hogy ne másszon erre, ne másszon arra, vagy épp fürdetés lenne. Na, azt mondja meg nekem valaki, hogy ez a csöppség honnan tudja, mikor kell neki fürödni! Mert hogy akkor, mint aki be van sózva, el kezd menekülni... Ezt nem értem! Vagy lehet, hogy már ismeri az órát, s tudja, hogy hat után mosdás? Végülis, belőle kinézném, hisz olyan okosan tud nézni!
S képzeljétek! Lassan már nő a foga! Oh milyen üvöltözéseket le szokott csapni! Fergetegesen erős hangja van! Persze ilyenkor, régi gyógymód alapján kis alkohollal bekenjük neki a fájó részt! Aztán el is hallgat! Na, mit mondjak? Bírja a piát! Néhányszor elgondolkozok azon, hogy most már nem azért sír-e, hogy kapjon. Hisz amilyen cseles...
Röpül az idő... Jár!!! Már egy ideje jár! Látnotok kellett volna az első lépéseket! Azt az erőt, s akaratot, mellyel fel akarta küzdeni magát! Igazi küzdőszellemmel van megáldva! És egyszer csak sikerült neki! Felállt! Na nem sokáig, csak addig, hogy egyből a pellusra ülve  büszkén elnevethesse magát, hisz megcsinálta! Ő! Egyedül! Nem telt bele sok idő, s már az első bizonytalan lépéseit gyakorolta! Mi meg biztos távból, arcunkon büszke mosollyal néztük kisebb- nagyobb huppanásait. De most már jár! Rendesen! Igaz, néha meg-meginog, de már csak ritkán esik el!
 És közben beszél! Igaz, csak ritkán jön fel torkán értelmes szó, de próbálkozik! S az "anya" már megy is! Milyen gyönyörű szót tanult meg elsőnek! Látszik, hogy igazi értelmiségi lesz! Hisz kinek ilyen szép az első kimondott, számunkra is értelmes szava...
Röpül az idő... Kész nagyfiú! Már óvodás! S milyen ügyes, dicsérik állandóan. Barátai is rengeteg akad! Ahhoz képest, hogy az elején mennyire nem akart ott maradni... Most alig lehet elrángatni pajtásai közeléből. S milyen jókat szoktak játszani! Otthon mindenről számot ad. A bújócskáról, fogócskáról... Be nem áll a szája! Mintha életének kezdeti beszédhiányát most akarná kamatostól bepótolni. De nagy halandzsa-mester is. Mily esztelenségeket össze tud hordani néha! Merthogy nekünk van nyaralónk itt, meg ott, hallom az óvonénitől. De jó is lenne!
Viszont az alvás... Na az neki ott nem megy! Nem megy és kész! Őt tessék békén hagyni vele– mondja sokszor. Nem érti, miért nem lehet annak játszani, ki úgysem alszik!
– Bárcsak mi is aludhatnánk a munkahelyünkön, kicsim! – Nyugtatjuk! "De ő már nagygyerek, neki már nincs szüksége alvásra" – érvel. Apropó! Érvel! Hát nem fantasztikus, hogy még csak négy éve "anyázott" először, s már érvel is? Mondtam én, hogy zsenit nevelünk...
Rohan az idő... Telnek az évek. A mi kisfiúnk felnőtt! Már a bajsza is kiserkent!  Néhanapján már kénytelen megborotválkozni! Pontosan úgy csinálja, ahogy én tanítottam neki: Először szálirány, aztán azzal szembe...
A nagysrác már bulizik! Buliba jár! Velem itta az első sörét! Örök emlék marad ez is!
A csajok csak úgy rohannak utána! Nem hiába jóképű, na! Hát rám hasonlít! Mármint a fiatal önmagamra. Sőt, ő még rajtam is túltesz! Pedig, akkoriban még én is ilyen kisportolt szépfiú voltam, csak sajnos, az akkori fotomasinák ezt nem igazán tudták visszaadni. Nem úgy, mint a mostaniak...
Itt az első barátnője! Aranyos egy leányzó, osztálytársa a legénynek. Még csak gimisek. Büszke vagyok rá!
– Nézd, milyen csinos leányt szedett össze! Szerintem száz- százalékig összeillenek – mondják mások is. Csak így tovább fiam! Csak így tovább...
Rohan az idő... Túl az első nagy csalódáson. Túl a másodikon, a harmadikon... Túl a bulis korszakon, melyet oly nagy örömmel élt át! Túl az első diplomán! Már bizonyított! Megnyugodtam. Innentől megáll a saját lábán! Tudtam én már a kezdet-kezdetén, hogy egy észlény fogant akkor... S örülök, hogy ezt most már azzal a sok szenvedés által szerzett papírral bizonyítani is tudja! Mindenkinek! Legszívesebben bekeretezném, s kiraknám a falra: "A fiam diplomája!" De nem lehet ! Ő már máshol lakik! Azt is elvitte magával!
Rohan az idő... Repülnek az évek... Van egy mennyasszonya! Pontosabban még a menyasszonya! Egy ideje már vele él. Ma lesz az esküvő. S most épp itt vagyunk a templomban, s várjuk a boldogító igenüket. A mi kisfiúnk felnőtt! Mindjárt teljesen el kell engednünk a kezét! Kissé szomorúak, s mégis nagyon boldogok vagyunk, hisz jó élete lesz! Ez nem kétséges! Ugye? S mintha erre akarna választ adni, felharsan a várva várt:
"Igen!"