Egy ideig jól éltek. Majd megjelent egy tilalom, miszerint kiközösítik azokat az embereket, akik igénybe vesznek jóslási, varázslási vagy állatokkal  szórakoztató szolgáltatásokat. Ettől fogva nem kívánatosakká váltak Adamosék. Újra tovább kellett állniuk, s valami más tevékenységet kitalálniuk. Már útra készen álltak mikor…– Kérem, kérem, segítsenek rajtunk! – szaladt oda hozzájuk egy kislány.

Adamos

   A tárna végtelenjébe bámult. Fáklyaláng fénye csillant a rideg, göcsörtös falakon. – Plinius képzeletben a Parteali bányától nem messze zúgó Kistnah folyó partján áll. A gyors sodrású víz szabad. Plinius arcát üdítve fújja a langyos szél. A levegőt mélyen beszívja, s alélva hagyja, hogy átölelje a napfény. Óvatosan, hunyorogva a Napba néz, s hirtelen vakítóvá erősödik a fény, amint szemeit tágra nyitja. Áthatolnak mindenen a sárga-réz, piros-tűz színű napsugarak. – Váratlanul éles fájdalom hasított lábfejébe. Az elejtett fáklya égette bőrét. Ahogy sebtében lehajolt, a láng valami fekete, érdekesen csillogó dolgot világított meg. Elővigyázattal emelte fel a kicsiny idegent. Tenyerébe fogta szerzeményét, ami kellemesen bizsergetni kezdte az egész kezét. Ekkor tudatosult benne, hogy valami értékes jelenséget talált. Lekuporodott egy szikla hasadékba, s töprengeni kezdett, hogyan tudná magánál tartani Vajrát – így nevezte el új, s egyben egyetlen kincsét. Arra a megoldásra jutott, hogy megsebesíti magát, s a sebbe rejti Vajrát. Így egy éles kődarab után kezdett kutatni, de egyszer csak szénporszemcsék homályosították el szemeit. Érezte, ahogy egy forró hullám a falhoz taszítja. Mindenütt szénpor lebegett, s bekövetkezett a robbanás. A detonáció hatalmas lyukat vésett a tárna egyik oldalán, melyen keresztül futásnak eredt.
   Sikerült elég messzire menekülnie a bányától. Szinte már elhitte, átélte szabadságát, azonban a felügyelők rátaláltak. Plinius mindent megtett volna, azért, hogy szabad lehessen.  Egy szerencsésnek hitt pillanatban megismerkedett Chorel Ed angol tengerésszel. – Nincs egyebem, mint ez a különleges kincs, Vajra. – mutatta Varját Ednek. – Ennyire ostobának tartasz? Egy porszemért, egy piszkos, kis akármiért vársz segítséget? –   vetette oda feldúltan Ed.  – Fogja csak meg, na! Érintse meg! – kérlelte Plinius Edet. A tengerész vonakodva bár, de elvette Vajrát Pliniustól. Amint kezébe zárta, addig soha nem érzett melegség járta át testét. Tűnődve nézett Plinius szemébe, aki izgatottan figyelte Ed minden rezdülését. – Rendben! Holnapra már velem leszel, s felszabadítalak! – súgta Ed Plinius felé. Plinius lelkében vegyes érzelmek kavarogtak. Öröme szomorúsággal keveredett. Nagyon sajnálta, hogy Ed elvitte Vajrát. Emellett határtalanul repesett a szíve, mikor arra gondolt, azt tehet majd, amit csak szeretne. Másnap Ed valóban megszöktette Pliniust. Elindultak a hajó felé. Ám Ed attól tartott, hajóján Plinius rátámad majd, s visszaveszi tőle a kincset. Ezért a tengerész zsebéből tenyerébe csúsztatta kését, s egy gyors mozdulattal nyakon szúrta a rabszolgát. Plinius összecsuklott. Ed elinalt, közben vissza–visszalesett Plinius mozdulatlan testére, aki nem kelt fel többé. Ed Bombayba hajózott, s Giridharnak, egy helyi kereskedőnek eladta Vajrát. Amit a kis feketéért kapott, ötezer fontot gyorsan elszórakozta. Három napig mulatott, vásárolgatott, ivott. Ezután, mikor kijózanodott, állandóan a szegény rabszolga, Plinius járt a fejében. Lelkiismerete olyannnyira nem hagyta nyugodni, hogy hajókötéllel felakasztotta magát.
   Giridhar tovább adta Vajrát Madras kormányzójának, Thomas Pittnek százezer fontért. Vajrával tulajdonképpen senkinek nem volt ideje érdemben foglalkozni. Adták, vették, mintha mindenki csak meg akarna tőle szabadulni. Így Varja vándorolt megfordulva India különböző pontjain. Nem értette mi bűnt követett el, hogy mindenki eldobja magától. Kíváncsi volt, vajon új gazdája meddig tartja magánál. Nem sokat kellett várnia a válaszra, hiszen a kormányzó Angliába küldte. Pitt azzal a szándékkal utaztatta Londonba Vajrát, hogy majd ott kikupálják, s kicsiszoltan kapja vissza. Vajra egy angol ékszerésznél találkozott Adamossal, aki végre megértette őt. Mikor megpillantották egymást feketén csillogó szemük varázslatosan sugárzott. – Bocsánat, de ismerjük egymást? – kérdezte hirtelen Adamos. – Nem hiszem, vagyis, talán…– tűnődve válaszolt Vajra. – Honnan érkeztél? – kíváncsiskodott Adamos. – Indiából származom, és Te?  – Szintén ott születtem! – kiáltotta Adamos örömmel. – Mondd, csak mit szólnál, ha megszöknénk innen? – Pontosan ezen törtem a fejemet, úgyhogy indulhatunk azonnal! – kiáltotta lelkendezve Vajra. Felkerekedtek, utazni kezdtek azzal a céllal, hogy megértessék magukat az emberekkel. Utazásaik során bele szerettek egymásba, s időközben gyermekekkel is gazdagodtak. A család sokat vándorolt, míg hosszú útjuk egyik állomásaként Perzsiában kötött ki. A perzsa király éppen zenészeket keresett. Adamos, mint családfő elérte, hogy a király őket fogadja fel. Remekül mulatatták az uralkodót. Muzsikájuk elbűvölő, bizsergető érzést váltott ki a hallgatóságból. Xenoph, a király cserébe búzát, marhákat és szamarakat adott nekik, s arra kérte őket, hogy műveljék a földet, s zenéljenek az egész ország területén. Adamosék viszont egy év leforgása alatt elfogyasztották az összes gabonájukat és állataikat. Xenoph rettenetesen megharagudott rájuk. – Haszontalan népség vagytok!– rótta meg őket dörgő szavakkal a király. Adamos hiába próbálta menteni a helyzetet. Xenoph beléje fojtotta a szót. – Kötelezlek benneteket, arra, hogy vándorló zenészként éljetek! – parancsolta az uralkodó. A család így kénytelen volt tovább folytatni vándorlását. A következő, kellemesnek ígérkező otthonukat Örményországban találták meg. Vajra jövendőmondással foglalkozott, s szerencsehozó szereket és eszközöket árult a gyerekekkel együtt. Adamos megtanult medvét táncoltatni, s ezzel szórakoztatta az örmény embereket. Egy ideig jól éltek. Majd megjelent egy tilalom, miszerint kiközösítik azokat az embereket, akik igénybe vesznek jóslási, varázslási vagy állatokkal  szórakoztató szolgáltatásokat. Ettől fogva nem kívánatosakká váltak Adamosék. Újra tovább kellett állniuk, s valami más tevékenységet kitalálniuk. Már útra készen álltak mikor…– Kérem, kérem, segítsenek rajtunk! – szaladt oda hozzájuk egy kislány. – Gazdám kertjének állatai között vadállatok pusztítanak. – lihegte Vajrának a lány. – S mit tehetnék én? – húzta össze szemöldökét kérdőn Vajra. – Tudom, hogy ti tudtok varázsolni! Ti sikerrel elűzitek majd a vadállatokat. – Megpróbálhatjuk! – bökte rá Adamos. Az egész család követte a kislányt, aki egészen a kert közepéig vezette őket, aztán elszaladt. Vajra nekilátott a varázsszavak mormolásához. Adamos valami rosszat sejtett. – Vajra! Menjünk innen, furcsa érzésem tá…– mondandóját nem tudta befejezni. Egy szempillantás alatt emberek teremtek körülöttük, különféle fegyverekkel kezükben. Csapdába estek. Gonosz, igazságtalan szavakat kiabáltak rájuk, s összekötözve szekérre tuszkolták őket a gyerekeikkel együtt. A szekér Indiában, Golkondában állt meg. Ott egy hatalmas földbeásott gödörbe, a föld mélyére eresztették le őket. Körülbelül 140 kilométer mélységbe kerültek. Tompa fénytelenség és dermesztő hideg vette őket körül. Félelmüket csillapította, amint körülnéztek, hogy sokan vannak itt, s hasonlóak, mint ők. – Miért vagytok itt? – kérdezte a faltövében kuporgó társait Adamos. – Látni sem akarnak minket! – felelte az egyik csüggedten. – Nem? – szólt vissza indulattal Adamos. Majd megmutatjuk nekik! Megmutatjuk, hogy…! – Mit akarsz megmutatni?– vágott közbe egy másik akit, Angarnak hívtak. – Azt – folytatta beszédét Adamos, azt mutatjuk, meg, hogy mi is érünk annyit, mint ők! Sőt, ha összefogunk, elérhetjük, hogy mi legyünk a legértékesebbek! Mi leszünk a világ legdrágább kincse, akiért talán még háborút is indítanak, s megfizethetetlenek leszünk. Felbecsülhetetlenek! – szónokolt szilaj tekintettel Adamos. – Mit akarsz, mégis mit tegyünk? – zúgta a sokaság egyszerre.  Fogjuk össze!  – Rendben, igen! – kiáltották felbőszülten. Jelszavunk pedig legyen, innen lentről, a fekete sötétségből feltörvén az: Opre! Mi más lehetne? – lelkesült Adamos. Ezután mindannyian könnyűszerrel egymásba karoltak, hosszú láncokat alkotva. Szorosan egymáshoz simultak. Majd ötösével, hatosával formákba rendeződtek. Szemük kristálytisztán csillogott. Felhevült állapotban várták, várták Anokot. Egyszer csak észrevették, hogy a gödör csodás színekben pompázik, ez nem volt más, mint saját sokszínű szépségük. A színek változatosak voltak. A teljesen színtelen, víztisztától kezdve előfordult borsárga, zöld, barna, piros, rózsaszínű, szürke, kék és fekete is. Boldogan csodálták egymást, s tudták a szín nagy hatással van az értékre is.
Behunyták a szemüket, s érezték, ahogy a föld morajlani kezd lábuk alatt. Lent kürtőszerű csatornákon elindult valami folyékony anyag. A talaj megemelkedett, tolta, emelte őket a magasba. Gőzök, feltörő gázok között kiáltották: – Opre! A félhomályban árnyak suhantak, omlottak a falak. – Fel, fel a napvilágra! Eleget tikkadtunk e vaksötétben. Ki innen! – kántálták lázadó tűzzel. A gödör szája, előbb apró köveket vetett, s végre felszínre emelkedtek ők is. A földszínén, aki csak hallotta a kitörést odarohant. A sokaság elámulva csodálta Adamosék irigylésre méltó, színes ragyogását. A fénylő csapat keményen ellenállt a kíváncsiskodók közeledésnek. A diadalmas Adamosék a tömegben megbúvó kis fekete társaikat engedték csak közel magukhoz, akik vállaikra vették őket, hogy körülhordozhassák a világban az egyik legértékesebb kincset, magát Anokot.