A lányok csak furán, ellenségesen méregették, nem mert odamenni az egyik – udvaron álldogáló – csoportjukhoz sem. A fiúk sem voltak kedvesebbek, nem piszkálták, csak füttyögettek neki, egymásnak suttogtak és olyan furán néztek rá...
Amikor idősebb lett, akkor kezdett rá így nézni az apja.

Így kezdődött

Fiatal volt még, amikor elkezdődött, talán tizenhárom éves vagy kevesebb, de ki emlékszik már az ilyen részletekre?

A szülei válása után költöztek másik városba, az anyjával, jobbat nem is tehettek volna. Az apja évtizedekig tartotta rettegésben őket, pontosabban csak az anyját. Őt nem bántotta, csak néha megsimogatta azokon a helyeken, de éjszaka csak egyet szeretett volna, ha nem hallja az ágyrugók fájdalmas sikolyait és az anyja sírását. Nem közönséges sírás volt ez, ez egy olyan embernek a sírása, aki bármit megtenne, hogy abbahagyhassa, de ha nem megy, hát nem megy.

Imádta az anyját ezért, ezért a végtelen szeretetért, hogy megpróbált úgy tenni, mintha minden rendben volna, mintha ők is olyan család lennének, amilyeneket a tévében látni, ahol mindenki mosolyog, ahol az apának nem az az első kérdése, hogy hol van már a vacsora, és nem fogdossa őt a fürdőszobából kifelé jövet, ahol a családtagok beszélnek a problémáikról, nem fokozzák azokat.

Anya egy éve vált el. Egy különösen heves vita után apa kést döfött belé... azóta börtönben van, így a válás is egyszerűbb volt. Akkor döntöttek úgy, hogy elköltöznek.

A vonaton anya nagyon gondterheltnek tűnt. Ritkán szóltak egymáshoz.

Az új lakás elég kicsi volt, a szobája sem épp egy palota, de itt legalább csend van...

Az első napja az iskolában nem sikerült túl fényesen pedig épp a tanév elején csatlakozott a csoporthoz, az anyja azt mondta, így könnyebben befogadják, mintha a tanév közepén állítana be. Alighanem tévedett.
A lányok csak furán, ellenségesen méregették, nem mert odamenni az egyik – udvaron álldogáló – csoportjukhoz sem. A fiúk sem voltak kedvesebbek, nem piszkálták, csak füttyögettek neki, egymásnak suttogtak és olyan furán néztek rá...
Amikor idősebb lett, akkor kezdett rá így nézni az apja.

Hazaérve nem találta otthon az anyját egy cetli várta az asztalon, hogy ezen a héten túlórát vállal, mert sok pénzük ráment a költözésre és a tankönyvekre.
Még hogy sok? Az összes, tudta ő azt nagyon jól és emésztette is magát érte, eleget, mikor egyedül volt.
Úgy döntött sétál egyet az új környéken, legalább megismerkedik egy kicsit a várossal.

A lakásuk egy társasházban volt, lefelé jött a lépcsőn, amikor meglátta a lent cigarettázó fiúkat, ezek füttyögettek neki a szünetben.
– Szia szépségem – köszönt az egyikük és ő akaratlanul is elmosolyodott, aztán oldalra kapta a fejét és kiszaladt az udvarról.
Jól esett neki, hogy legalább a fiúk meg akarnak ismerkedni vele, barátokat akart, akikkel megoszthatta volna az aggodalmait, hogy az anyjával kölcsönből kölcsönbe másznak, csakhogy életben maradhassanak. Hogy milyen új neki ez az egész, hogy már nincs az apja és nincs több veszekedés... az utóbbi szinte hozzátartozott a mindennapokhoz.

Úgy döntött megvárja az anyját és beszél vele az iskolával kapcsolatos félelmeiről.
Késő estig várt, de az anyja csak nem jött, a kanapén aludt el...
Reggel zsongó fejjel és merev nyakkal nyitotta ki a szemeit, egy pillanatra nem tudta, hogy hol van...

Aztán beugrott. A nappaliban, a kanapén aludt el, de hol van az anyja? Csak a vállára terített takaró árulkodott arról, hogy otthon járt, biztos már elindult dolgozni.
Kényszerítenie kellett magát, hogy felkeljen az ágyból, még soha nem érzett ilyen pokoli fáradtságot. Már az is fél órájába került míg felöltözött, nagyon bántotta, hogy nem beszélhetett az anyjával.

Amikor az apja börtönbe került, szégyellte, de óriási megkönnyebbülést érzett, azt gondolta, hogy most majd újra megpróbálják anyával, hogy család legyenek.
Az anyjának mindig mindent elmondhatott volna, ha nincs ott az apja, aki mindig kiabált, összeesküvés-elméleteket gyártott, hogy ők hogyan akarják tönkretenni az életét, azt sohasem vette észre mekkora fájdalmat okozott nekik az évek során, a puszta jelenlétével.
A jelenléte azt jelentette hallgatni és engedelmeskedni.

A börtön pedig azt, hogy a hallgatásnak vége szakad, hogy éjszakába nyúló beszélgetések következnek, hogy az anyja lesz a legjobb barátnője...  ehelyett csak egy ráterített takaró maradt.
A pénz miatt, vagyis annak a hiánya miatt. Hirtelen keserű dühvel gondolt a világra. Sohasem hagyják, hogy boldog legyen.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok emésztették az iskola felé menet. A lányok ugyanúgy elfordultak és ő túl fáradt volt ahhoz, hogy erőfeszítéseket tegyen pár emberi szóért, lassan somfordált tovább az udvaron, amikor szólt hozzá valaki.
– Pszt...
Megint a fiúk voltak, el akart menni mellettük, de meggondolta magát, mért fusson el, ha az egész iskolában csak ezek a fiúk szólnak hozzá, igaz, hogy az előző iskolájában csak lányokkal barátkozott, de egyszer minden jónak vége szakad.
– Hello – mondta.
– Hello Kislány új vagy itt nemde?! – szólt a hozzá legközelebb álló fiú. A fejét oldalra döntötte, a szája lebiggyedt és lustán méregette a testét.
Bizsergés cikázott át a testén, valószínűleg ők is észrevették.
– Igen – mást nem bírt kinyögni.
– Ha gondolod leülhetnél hozzánk az ebédnél, úgyis egyedül ennél, nem igaz?
– Köszönöm.
– És a szüleiddel költöztél ide?
– Az anyámmal.
Sétálni kezdtek a bejáratok felé és a fiú csak kérdezett és kérdezett.
A sok-sok kérdés végül megtörte és beszélni kezdett, elmondta neki a bánatát, hogy bárcsak segíthetne az édesanyján, hogy nem érti miért kell az iskolában ülnie, amikor dolgozhatna és pénzt kereshetne.
– Szeretnél pénzt keresni? – lobbant lángra a lankadó érdeklődés a fiú tekintetében.
– Persze, csak nem tudom hogyan.
Elkezdődött a tanítás mire felvázolta mit is kellene csinálnia. Már az első mondat után tudta, hogy ellenszenves neki a dolog, de kényszerítette magát, hogy végighallgassa.
Amikor a fiú a mondandója végére ért mohón várta a lány válaszát.
– Ne haragudj, de még nem tudom belemenjek-e. Végül is mennyit fizetnél érte?
– 20 000 forintot. Figyelj, gondold meg, de most megyek, keress meg, ha benne vagy – azzal  már el is viharzott.

Sokáig gondolkodott az ajánlaton, majdnem az összes órán, tudta, hogy az anyja nem menne bele és tőle is azt várja, hogy nemet mondjon az ilyen dolgokra. De ő segíteni akart, és tudta, hogy máshogy nem fog menni. Már régebben is keresett munkát magának, de a fiatal korára hivatkozva mindenhonnan elküldték, bár akkor nem a pénzért, hanem az otthonról való távolmaradás miatt szeretett volna munkát vállalni. És különben is még életében nem látott egyben húszezer forintot.

A tanítás végére úgy döntött megcsinálja, végül is egy óra az egész. Megkereste a fiút és megmondta neki. Kitörő örömmel fogadták a döntését és azt mondták belevaló csaj. Erre el kellett mosolyodnia, talán mégis lesznek társai, ha fiúk, hát fiúk.

A találkozó a fiú lakásán volt, azt hitte csak ketten lesznek ott, de sokan voltak.
Belépett a nappaliba, a fiúk már hozták is a fényképezőgépet.
Feszengve pillantott körül.
– Figyelj, ne haragudjatok, végül is nem is tudom mit kellene csinálnom – suttogta.
– Ne foglalkozz vele, csak vetkőzz le és feküdj az ágyra, mi meg majd csináljuk a képeket.
Igyekezett minél lassabban vetkőzni, közben figyelte a fiúkat, minél kevesebb ruha volt rajta, annál éhesebb lett a tekintetük, tetszett neki ez a tekintet.
Az ágyra feküdt és ők fényképezték, megkérték, hogy tegye szét a lábát. Sok fényképet megcsináltak már, mikor az egyikük is vetkőzni kezdett.
Megijedt és a ruhái után nyúlt.
– Ne aggódj csak tudod többet tudnánk fizetni, ha férfi is lenne a képeken.
A fiú már meztelenül állt előtte.
– Csak kapd be neki, még pár kép és végzünk is.

Megtette....  és onnantól nem volt megállás.

Dugták alul – fölül, elöl – hátul, már csak a fájdalmat érezte, a vaku villogott és ondó folyt az egész testén.

Hazafelé esett az eső és lemosta a szégyent az arcáról. Senki sem vette észre honnan jön vagy mi történt vele, ettől szárnyaló megkönnyebbülést érzett…

30000 forintot adtak, az anyja örült neki, azt mondta, hogy találta. Úgy döntött másnap is odamegy.

Így kezdődött.