Végre felnyílt a szeme, de addigra már annyira szeretett, hogy meg akart menteni, ahelyett, hogy elhagyott volna.
Sosem meséltem neki a betegségről, nem tudta, hogy akit szeret az egy nem létező személy, az ő fejében él csak. Senki sem látja a másik valóságát, mindenkinek van vakfoltja, nekem kicsit több.

Végünk kezdete

Hajnalban ment el. Azt mondta nem bízik bennem és nem hisz nekem. Azt mondta nem akar osztozni rajtam senkivel, így inkább odaad mindenkinek. Ez furcsa. Nem úgy indultunk, hogy komolyan gondoltuk a kapcsolatot. Súlyos személyiségzavarom nem enged szeretni senkit sem. Nem azért, mert nem akarok, hanem mert nem tudok. Az intézet falain belül könnyebb volt. Az ápolók tudták, hogy csak a test játszik szerepet a közösüléseink alkalmával, minden más lényegtelen. A gyógyszer segít összerakni darabos énemet, de nem segít felszabadítani lelkem szétmorzsolt darabjait, ami nyakláncként felfűzve lóg nyakamban. Minden valóságos perc ütemesen halad előre, míg én hátrafelé sandítok, várva, hogy rám ugranak a régi emlékek és újra széttörve fekszem padlóm fekete földjén.
Otthon nehezebb volt. Már ott kezdődtek a bajok, hogy néha elfelejtettem bevenni a gyógyszereim. Később már nem érdekelt olyan nagyon, hogy egyáltalán bevegyem őket. Aztán már ittam is esténként, bárokba jártam, rave-partikon ütöttem el az éjjeli álmatlanságom hosszú óráit.
Ő jött oda hozzám, azzal indított, hogy azt mondta, szeret a tengerbe bámulni és mélyen a szemembe nézett. Kapásból visszakérdeztem, hogy a viharokat is szereti? Elmosolyodott, jézusom, milyen mosolya volt! Beleborzongtam, és közelebb húzódtam hozzá. Nem szeretek sokat töprengeni azon, hogy mit akarok, van-e értelme, nem vagyok tervező típus, ösztönből cselekszem. Öt perc múlva már kinn smároltunk az autójában. Egy óra múlva már ütemesen koppant fejem az ágy támlájának. Nem élveztem el. Nem volt jó a szex vele. Az első nem.
Én úgy gondoltam, ennyi volt köztünk, aztán másnap mindenki megy a maga útjára. Nem hagyta, hogy reggeli nélkül menjek, azt sem hagyta, hogy busszal, taxit hívott, kifizette. Mielőtt elmentem kiemeltem pár százast a tárcájából, kellett a hernyóra és neki úgysem fog hiányozni.
Tévedtem. Harmadnap ott állt a lakásom ajtajában és számon kérte a hiányzó pénzt. Hazudtam neki. Azt mondtam, hogy anyám ékszerét váltottam ki a zaciból. Nem érdekelt, hogy elhiszi-e vagy sem, azt akartam, hogy szálljon le a témáról, hagyjon békén, mindjárt elmegy a hernyó hatása és újra hallani fogom a sikolyokat a fejemben.
Leálltam a gyógyszerekről, ami maradt azt eladtam, angyalport vettem és elszálltam. Nem tudom miért szeretett belém, én jelen sem voltam az együtt töltött idő alatt. Akkor sem, amikor az állatkertben voltunk, vagy ha moziba vitt, vagy sétáltunk a parton. Nem tudta, hogy hatan nézik, ahogy egyre inkább belebonyolódik a semmibe, a hálóba, amit saját maga szőtt körém. Azt gondolta engem fog meg, de helyette csak önmagát zárta belém.
Karácsonykor elvitt bemutatni a szüleinek. Csodaszép ház, meseszép park és csepegett a falakról a pénz. Ott lógott a szülei szájából is még az étel is pénz volt, minden pénzvirágba borult, istenem, de jó anyagot lőttem be azokon a napokon. Utáltam, hogy folyton ott van körülöttem, hogy nem jutok lélegzethez, hogy kérdezgeti mi bajom, miért nem érzem jól magam. Mondtam, hogy jól vagyok, én így vagyok jól.
Megkérte a kezem. Ebből is nagy felhajtást csinált. A legdrágább étterem, leghangulatosabb szobájában ereszkedett térdre a kasmírszőnyegen és fonta ujjamra a gyémántgyűrűt. Arra gondoltam, hogy sok pénzt kaphatok a gyűrűért ,és sok hernyót tudok majd venni rajta. Hamar túladtam az egészen és végre itt megakadt nála a lemez. Végre felnyílt a szeme, de addigra már annyira szeretett, hogy meg akart menteni, ahelyett, hogy elhagyott volna.
Sosem meséltem neki a betegségről, nem tudta, hogy akit szeret az egy nem létező személy, az ő fejében él csak. Senki sem látja a másik valóságát, mindenkinek van vakfoltja, nekem kicsit több. Elismerem, jóval több, és nagyon tudom adni az ártatlant, miközben a legnagyobb mocsokban gázolok át és semmi nem érdekel. Őt annál inkább érdekelte az, hogy leszokjak a szerről. Szerinte meg fog ölni, szerintem az tart életben, szerinte kifordít önmagamból, szerintem összerakj a darabokat. Nincs sok közös nevező bennünk.
Elküldtem. Nem akart elmenni. Bizonygatta, hogy szeret, de én kést nyomtam a torkának. Ezután összepakolt és lelépett.
Két hét múlva minden pénzem elfogyott, már eladtam a bútorokat, magamat már régóta árulom, de nem elég a porokra. Felhívtam, elővettem a legkétségbeesettebb hangomat és könyörögtem, hogy jöjjön vissza, le akarok szokni, segítsen rajtam és a hatás nem maradt el. Eljött, hozta pénzét, szeretkezett velem, de én csak arra gondoltam, ha másnap elmegy, akkor rohanok az emberemhez és veszek elég adagot arra, hogy végleg kiszálljak a körhintából.
Hajnalban ment el. Hagyott pénzt az asztalon. Egy hét múlva már tudta, hogy többé nem osztozik rajtam senki. És bennem is béke van. Csend van.