– Magának van lelke? – kérdezte a főhadnagy. – Minden embernek van. – Idealista maszlag – legyintett a fiatal tiszt. – Parancsolom, hogy nevezzen be a versenybe, és lőjön! – emelte fel a hangját a százados. · Fölemelkedik a pap keze, és elveszi a fegyvert. · Öröm, kárörvendő mosoly suhan át a tisztek arcán.· – Elvettem a pisztolyt, hogy visszaadjam. Tudják,  mire gondolok?  Életükkel fizetnének, ha ez a fegyver más kezébe kerül. · A százados arcából kiszalad a vér. Szembogara megriad. Elkapja a pisztolyt.

Magyar Golgota

 A három ember felvergődött a havas Kálvária dombra. Megálltak – szemben a pléhKrisztussal: két karHatalmista tiszt között a letartóztatott pap, feketében.­ – Nos, plébános úr! Itt teljesülhet a kívánsága: elbúcsúzhat Jézusától. Tuti, hogy örülni fog magának, mert itt  egyedül szomorkodik a názáreti – szólalt meg dadogva a hórihorgas százados. – Rozsdás a pléh – jegyezte meg a főhadnagy. –  Céltáblának  oltári – így a százados.     A plébános nézi, csak nézi a pléhKrisztust. Lecsukja szempilláit, lelki  szemei  előtt megjelenik a Golgota, középen a feszület, jobb és bal oldalán a két latorral. Jézus fején töviskorona: vérzik a  homloka, vérzik a tenyere.· A tisztek célba lőnek, pisztollyal, a pléhKrisztusra. Versenyeznek. Vitatkoznak. Egy lövedék átfúrta a festett Krisztus köldökét. Hogy ki találta el, nem tudják eldönteni. A százados kardoskodik: – Enyém a találat, mesterlövész vagyok. A főhadnagy replikázik: – Voltál, józan állapotban. – Te is ittál, annyit, mint én – mondja akadozva a hórihorgas. – Fiatalabb vagyok, jobban bírom a konyakot – kiáltja hetykén a főhadnagy. – Ne vesszünk össze! Válasszunk másik célpontot! Te találd el a bal szemét én meg a jobbat! Aki hamarabb kilövi, kap egy korsó sört.  – Ez nem igazság. A bal szeme kisebb, nehezebb kilukasztani. – Én vagyok a parancsnok, jogom van a nagyobbikhoz. – Sereg nélkül nincs parancsnok. – Te seregnek tartod magad? – nevetett a százados. – Egyedül csak magadnak parancsolhatsz. Versenyezni sem lehet egyedül. – Sörözni viszont lehet, de jobban esik, ha ketten nézünk a pohár fenekére – dünnyögte a százados. – Értem? Én kezdem. – Célzott és lőtt. Mellé. · A két karHatalmista között állt a plébános. Minden lövésre összerezzent. A fájdalom okozta, nem a hang. Úgy érezte, a lövés az élő testet találta el. A keresztre feszített Jézus roggyant alakját. Szempillái ismét összecsukódtak, és lelki szemei előtt feltűnt a szenvedő Krisztus, oldalán a két latorral. Durranás, újra és újra. Úgy érzi, minden lövedék az ő testén is áthatol. Dörrenést dörrenés követ, mintha számtalan sortüzet hallana, mintha patakokban folyna a vér, mintha az országot is megfeszítenék. · Mindebből a két tiszt nem látott semmit. Csak céloztak és lőttek. Élvezték a  vetélkedést. Egyikük sem találta el a  pléhKrisztus szemét. – Az anyja szentségit! – káromkodott a hórihorgas –, ez az isteni fiú eltéríti a golyóimat! – Ne golyókat rakj a tárba, hanem lőszert! – vigyorgott a főhadnagy. – Ne oktass, a tieid se értek célba! No, majd a plébános úr eltalálja – közelebb lépett hozzá. Felemelte jobb kezét, és nyújtotta a pap felé a fegyvert. · Megrebben a plébános szeme. Elsápad. – A feszület jelkép, rongálása szentségtörés.  – Jelkéép?! Ne mondja! Széleit eszi a rozsda – fogja a pisztolyt, és ha eltalálja, fizetek egy konyakot. – Nem tehetem. – Ki tiltja meg?! – A lelkiismeretem. – · A lelkiismerete?  – Az. – Magának van lelke? – kérdezte a főhadnagy. – Minden embernek van. – Idealista maszlag – legyintett a fiatal tiszt. – Parancsolom, hogy nevezzen be a versenybe, és lőjön! – emelte fel a hangját a százados. · Fölemelkedik a pap keze, és elveszi a fegyvert. · Öröm, kárörvendő mosoly suhan át a tisztek arcán.· – Elvettem a pisztolyt, hogy visszaadjam. Tudják,  mire gondolok?  Életükkel fizetnének, ha ez a fegyver más kezébe kerül. · A százados arcából kiszalad a vér. Szembogara megriad. Elkapja a pisztolyt. És dühösen int:  – Menjünk! A pap nem mozdul: – Lehet egy  kérésem? – Mondja! – Szeretnék imádkozni a pléhKrisztus előtt. – Mehet. De ne nyújtsa hosszúra! · A plébános méltóságteljes léptekkel,  lelkében gyötrelemmel közelít a feszülethez, keresztet vet, lehajtja fejét és térdre ereszkedik. Imádkozik. Halkan, bensőségesen, de néhány mondatfoszlány távolabbra is eljut: –   A mélyből szólok hozzád, Uram! …bocsásd meg a vétkeiket… nem tudják, hogy mit cselekedtek…  A főhadnagyban megmoccant a lélek:  – Te, ez értünk imádkozik.  – Ilyen igehirdetővel még nem találkoztam: hisz abban, amit csinál – szólt döbbenten a százados.  A plébános befejezte imáját, és visszatért a két karHatalmista közé. A százados észbe kapott: – Amit tettünk, őrültség. De erről egy szót se: senkinek. Értettem? – Az Úr előtt nincsenek titkaink. Jézus mindent tud, akár bevalljuk, akár nem. – Ő tudhatja. De a kihallgatáson egy mukkot se.  A plébános szempillái becsukódtak. Lelki szemei előtt ismét megjelentek a vérző sebek. A tisztek úgy vélték, a pilla záródása a beleegyezést jelenti. · Elindultak a lejtőn. Elöl a főhadnagy, hátul a százados, köztük a pap fekete reverendában.