Visszafordultam a hasamra, hogy a kristálytiszta vízben jól lássak. A tenger így is fenntartott a felszínen. Óvatosan nyitottam tenyerem, és kicsúsztattam belőle a szalaggal átkötött kavicsot. Az pedig lassan, szabálytalan mozgással, majdnem lebegve tűnt el szemem elől a fenék felé. Addig követtem, míg a fenéken nem landolt a kő. A kavics beleolvadt a mélybe, de a piros színt még alig kivehetően láttam.

Piros szaténszalag

…ha valaki valaha vigyáz ránk, az azért van,
mert legalább egyszer megkértük rá…

– És ki vigyáz a kutyára? – kérdezte Attila, miközben erőtlenül pakolta pizsamáját, fogkeféjét, papucsát. – Köntöst nem viszek, negyven fokban úgysem veszem fel.
A kórházban még meg kellett várnom a vizsgálatok eredményét, kért egy üdítőt a büféből, aztán elaludt. Alvás közben kiszáradt a szája, belázasodott. Estefelé nyitotta ki a szemét, mellette ültem.
– Menj haza. Vár a kutya – fogta meg a kezem. – Várj… a gyűrűm vidd haza. Még ellopják. Megvizezed a törölközőt? Köszi drága. Holnap hozol nekem stíriait?
Nem várta meg a választ. Szemét lecsukva zihált, nehezen vette a levegőt. Kinn beszéltem az orvossal. Azt mondta, ez a tüdőgyulladás nem hiányzott. Reméli, hogy az új vese ettől még nem mondja fel a szolgálatot. Nem tudom, hogy én még bármiben is reménykedtem volna akkor. Attila a második vesét kapta donortól, az első kilökődött a szervezetéből, a második azonban működött, de a legkisebb megfázás, vagy vírus is halálos fenyegetést jelentett. Vendégek már évek óta nem jártak hozzánk, a család sem akarta megfertőzni. Hárman maradtunk, Attila, a kutya, és én.
Másnap, mikor tíz óra felé megérkeztem a még gőzölgő stíriaival, az orvos sietve jött elém a pult mögül. – Jöjjön velem kedves.
Tudtam. Nem kaptam hiszti rohamot, könny nélkül hallgattam végig Attila utolsó óráit. Nyugodtságom Attilának köszönhettem. Ezerszer is átbeszéltük ezt a helyzetet. Tudtam, hogy bekövetkezik. Valamikor.
A kórteremben összekészítettem a holmiját, amit előző nap még ő rakott a táskájába. A könyve kihajtva feküdt a szekrényén, benne a könyvjelzőjével, egy piros szaténszalaggal. A könyvet összecsuktam, a szalagot csuklómra tekertem, hazavittem a táskáját, kutyánk pedig azonnal rátelepedett.
Hosszú hónapok alatt sem pakoltam ki azt a táskát. A kutya kedvenc helye lett.
*
Több mint egy év telt el a temetés óta. Megígértette velem, hogy a következő nyáron elmegyek a kedvenc helyünkre, ahol együtt tanultunk búvárkodni. – De Hippit is vidd.
Bepakoltam, mindent elintéztem, és elutaztunk, kettesben a kutyával.
*
Mindennap sétáltunk a part elhagyott szakaszán, Hippi élvezte a tengervizet, ugatta a hullámokat. Míg úszni mentem, ő a pálmák árnyékában várt. Aznap beljebb úsztam, mint eddig bármikor. Már csak a hullámok zaját hallottam, a tenger pedig roppant erejével éreztette velem, egyedül vagy, védtelen vagy. Visszanéztem, de a hullámok néha teljesen eltakarták a partot. Arra gondoltam, vajon a toronyban ülő vízi mentő lát-e.
Bal kezemben egy fekete, fényesre csiszolt kavicsot szorongattam, amire a piros szaténszalag volt kötözve. Szememet nem csak a sós víz marta, hanem a könnyek is. Még beljebb úsztam. Kimerülve hanyatt fordultam, már csak lebegni akartam a felszínen. Az eget kémleltem, vártam valamire. Valami jelre. Már a temetésen is az eget figyeltem, nem néztem az urnára, és a gyászoló tömegre sem bírtam nézni. Inkább Attilával beszélgettem, akit a felhők mögé képzeltem.  Inkább számat összeszorítva, harapva sóhajtoztam, hogy ne törjön fel a sírás. Napokig fájtak a fogaim az összeszorított állkapcsomtól.
– Elengedlek. Már szabad vagy… – gondoltam akkor.
Azonban a temetés, mint végső búcsú, nem hozott megkönnyebbülést, sokkal inkább valami megfoghatatlan, erős szorításra emlékeztető érzéssel keltem és feküdtem. Az előszobai fogason otthagytam lógva a dzsekijét, tusfürdője a fürdőszobában nem fogyott, és párnái is érintetlenül feküdtek a másikoldalon.
Több mint egy éve hordtam csuklómon a piros szaténszalagot, amivel most a kis követ kötöttem át szorosan. Ahányszor a karkötőre néztem, vonásaim szigorodtak, keményedtek. Elhatároztam, hogy leteszem a karkötőt. Csak úgy, az ékszerek közt azonban nincs helye. Itt, a magányos parti séták közben kaptam meg a választ. Lebegve kémleltem az eget. A felhők mögött kerestem Attilát, de valahogy nem láttam meg. Csak egy repülő jött, magasan a felhők fölött. Nyomában a kondenzcsík azonnal elformátlanodott. Nagy szél lehet… Nem is formátlan az a felhő, – szűkítettem össze a szemem, hogy jobban lássam, – mintha, mintha egy kutya feje lenne. Igen, az ott egy kutya, ott a két füle, szája nyitva.
– Kutya? – döbbentem meg. – Hippire gondolsz?
Visszafordultam a hasamra, hogy a kristálytiszta vízben jól lássak. A tenger így is fenntartott a felszínen. Óvatosan nyitottam tenyerem, és kicsúsztattam belőle a szalaggal átkötött kavicsot. Az pedig lassan, szabálytalan mozgással, majdnem lebegve tűnt el szemem elől a fenék felé. Addig követtem, míg a fenéken nem landolt a kő. A kavics beleolvadt a mélybe, de a piros színt még alig kivehetően láttam.
Aztán lassan a part felé fordultam, nem siettem kifelé, hagytam, hadd sodorjanak a hullámok. Olyan messziről úsztam vissza, hogy a fövenyen zihálva feküdtem le. A forró homok most nem égetett.
– A piros kis szaténszalag – néztem a karomra. A szaténszalag nyoma fehéren virított napbarnított bőrömön. Fekvő „c” betűt formált, széles mosolyt idézve. Nevetni kezdtem. Még akkor is nevettem, mikor Hippi futott oda, és ugatva neheztelt távollétemért. Felálltam, még egyszer a tengerre néztem, utána a felhőkre, majd futásnak eredtem a homokon.
– Gyerünk Hippi! Tovább! Futás!