Azzal a sorssal születtem, hogy testi betegségem áldozata legyek? Nem tudtam beletörődni, én is olyan akartam lenni, mint a többiek. Nem bántottam senkit! Miért hittek mégis vámpírnak, akinek vérre van szüksége, és ellenük tör?

Piros temetés

A bokrok alatt rejtőztem. Az éj sötét takarója egy ideig biztonságos lepelként rejtett el az emberek elől. Világosan él bennem az emlék, s anyám szavai ma is visszhangoznak a fejemben. Szigorúan megtiltotta, hogy utána menjek a temetőbe.
Még hallom az ág reccsenését, majd érzem az erős marok szorítását a karomon, és az a lány, aki a koporsóban feküdt… Az arca hófehér volt, de bőrének tiszta szépségét sebes hólyagok foltjai csúfították el. Fekete ruhájának csipkéje előkelővé tette a lélektelen testet.
Kiabáltak körülöttem, de én csak bámultam a fiatal nőt, nem tudtam róla levenni a tekintetemet. Anyám a többiekkel hadakozott miattam, akkor még nem értettem, miért…
Hazaindultunk, de még egyszer visszanéztem. Piros kendőt terítettek a halovány arcra, s örökre eltemették őt, és átadták az enyészetnek.
Mindig visszatér ez a rémkép, mely talán jövőmet akarta láttatni velem… Húsz év telt el azóta, és rá kellett jönnöm, hogy mindig a sötétség jegyese voltam. A menedéket nyújtó éjszaka minden gyermeke hű barátom lett, és jobban tudtam tájékozódni az árnyak világában, mint bárki más a faluban.
Anyám egy eső áztatta tavaszi napon halt meg, mert nem bírta elviselni a fájdalmat, hogy a lánya „más”, mint a többiek. Az embereket oly éltető napfény égető sebeket szaggatott a bőrömön, és szemem világát is majdnem elvette. Nem mehettem ki játszani a gyerekekkel, és a szomszédok féltették is csemetéiket a „boszorkány fajzattól”, mert így neveztek.
Amikor egyedül maradtam, elkergettek a háztól, és napokig bolyongtam az erdőben étlen-szomjan. Anyóka segített rajtam, s magával vitt a rengeteg mélyére. Már akkor is öreg volt, amikor megtalált, és hazacipelt a házába, hogy gondoskodjon rólam, de az idő mintha mit sem fogott volna arcának, termetének szelíd erején.
Ő tudta, miért vagyok… más. Azt mondta, nem mehetek többé az emberek közé, mert megölnének. Félnek tőlem. Azt hiszik, a sátán mennyasszonya jött fel a pokol legmélyéről, aki nem állhatja a napfényt, mert elpusztítja szépségét. Ennek megtorlására vérrel áztatott éjjeleken áll bosszút a „fény lakóin”. Ehhez hasonló történetekkel rémisztgették egymást a tudatlanok, és élték mindennapjaikat a romlatlanság álarca alatt.
Azzal a sorssal születtem, hogy testi betegségem áldozata legyek? Nem tudtam beletörődni, én is olyan akartam lenni, mint a többiek. Nem bántottam senkit! Miért hittek mégis vámpírnak, akinek vérre van szüksége, és ellenük tör? 
Anyóka néha titkokban elment a faluba a jó ismerőseihez, hogy beszerezze erdei életünk nélkülözhetetlen kellékeit - sót, cukrot, lisztet, fűszereket és ruhákat hozott. Amikor hazajött, leültettem a székre, s nem hagytam békén, míg töviről-hegyire el nem mesélt mindent, amit látott és hallott. Egyszer rémülten tért vissza. A főtéren hatalmas máglyarakást emeltek: ott égették meg a boszorkányokat. Az elöljáró emberei házról-házra jártak, és kikérdeztek mindenkit, nem ismernek-e kétes hírű személyeket, akik bűnös, túlvilági üzelmeket folytatnak. Hajtóvadászat indult egy nem létező ellenség ellen, s olykor a természet erejét is fekete mágiának vélték.
Meghúztuk magunkat az erdőben, csak néha hozott el a szél egy-egy távoli sikolyt a falu felől. Az én öreg anyókám csak engem féltett, napról napra idegesebb lett. Egyik éjszaka, amikor visszatértem a rőzsegyűjtésből, a tűz előtt ült, és csendesen potyogtak a könnyei. Egy fekete csipke zsebkendőt szorongatott. Megrezzent, amikor észlelte érkezésemet.
Halkan beszélt, a hangja néha elcsuklott. A lányáé volt a keszkenő. Az üde szépség bőrére a perzselő nap rányomta bélyegét, s miután kiderült az enyémhez hasonló betegsége, a vőlegénye elhagyta, és ijedtségében beárulta a papoknak, akik titokban megölették. Fekete csipke ruhában temették el. Az arcára piros kendőt tettek, mert azt hitték, hogy vámpír, s a vért idéző színnel biztosították bűnös lelkének a megnyugvást, majd átdöfték a szívét.
A gyönyörű hófehér arcú lány, akit kiskoromban láttam a temetőben, tényleg mennyasszony volt, de nem az ördögé… Anyóka nem szólt ezután, lefeküdt aludni, de a csipkét erősen szorította vékony, csontos ujjaival.
A düh, mely bennem tombolt, az egész világot egy utálatos bábszínházzá változtatta a lelkemben. Ezt nem hagyhatom! Nem vagyunk a másvilágról szalajtott démonok! Az ártatlan áldozatokat sorra ölő inkvizítorokat meg kell állítani…
Anyókát néztem. Békésen aludt. Némán búcsúzkodtam. Felvettem a legszebb ruhámat: a fekete csipkéset. Megfésültem a hajamat, melynek hamu szőke színe még jobban sápadttá tette az arcomat.
Kiléptem a kis ház ajtaján. Lámpás sem kellett, mert telihold volt, s így világosan láttam utamat. Nem gondoltam semmire, üres voltam már régen legbelül. A lábaim mintha maguktól tudták volna, hová kell tartaniuk.
A templom előtt álltam. Kisvártatva bekopogtam a hatalmas ajtón, és lenyomtam a kilincset. Egy pap sietett elém, akivel hidegen közöltem, hogy az inkvizítort keresem. A szolga visszakozott, ily késői órán, de végül sikerült meggyőznöm. A szentség álarcát viselő kegyetlen úrhoz kísért.
Ahogyan beléptem az ajtón, álmosan tekintett rám az egyház hűséges szolgája, és sürgetett, mondjam, mit akarok, kit szeretnék beárulni… Nem szóltam semmit, csak álltam ott hűvös szívvel, mely hirtelen lángra lobbant a gyűlölettől. Szemeim oly élesen szúrták keresztül az övét, mint a tőr, melyet szívébe mártottam. Gyorsan kilehelte lelkét, s lám, az angyalok nem álltak bosszút a bűnös álnokért.
Senki sem tudta, mit tettem. Észrevétlenül hagytam el az épületet. A falu mély álomban szendergett, egyetlen gyertya sem világított a házakban. Az üres utcán sétáltam, és hamarosan a főtérre értem, ahol a máglyarakás magasodott előttem. Leültem a tövében, és élveztem, amint a holdvilág simogatta az arcomat. Vártam a hajnalt, mely elhozza a megváltást, s kiszabadulhatok testem börtönéből…