Az öregasszonyt éppen akkor vitték el, amikor visszaértek a sétából. Az újságkihordó elhozta a lakásából, amire a kutyának szüksége lehet, majd bevezette a maga otthonába. Az állat az első napokban nem értette, miért a régivel szemközti lakásba viszik, sétából hazatérve sokszor megállt a lépcsőházban, várakozva leste Piri néni ajtaját. Idővel azonban megbékélt. Megszokta, hogy nem kiabálnak vele, feküdt a takaróján, hálás tekintettel figyelte az újságkihordó motozását.

A kutya

Egy nap után találták meg. Akkora vették észre, hogy nem kiabál a kutyájával, Huflerék foxija is hiába várta az udvaron, hogy Buksi az ablakpárkány mögül udvaroljon neki. Végül az újságkihordó értesítette a közös képviselőt. Piri néni a fal felé fordulva feküdt, a kutya csak ült, fejét a heverő szélére tette, és alig hallhatóan nyítt. Az újságkihordó odament hozzá, rácsatolta a pórázt. Buksi - máskor toporzékolt volna örömében - fel sem emelte fejét az ágyról, a férfi kénytelen volt a karjába venni. Ugyanarra mentek, amerre Piri néni szokott: a kaputól egészen a nagy, piros postaládáig. Buksi időnként nyüszítve leült, ahogyan öt éve is, amikor az öregasszony megszánta az utána osonó jószágot.
Az újságkihordó tudta, hogy Piri néni az unokahúgára hagyta a kutyát, mégis gyerekesen reménykedni kezdett, hátha az asszony elfelejtette az egyezséget. Hátha nem érdekli, vagy úgy tesz, mint aki nem is tud a kutya létezéséről, és nem jön érte. Buksinak az ő otthona is elég jó lenne a budai ház helyett. Neki nem számít, hogy kövér. Neki soha nem kellett magyarázkodni, miért csak újságokat hord ki, soha nem mondta, hogy már régen meg kellett volna nősülnie, csak ment vele önfeledten, ha néha elkérte az öregasszonytól, még a kezét is megnyalta. Buksi soha nem nézett rá gőgösen, vigyorogva, mint az a kékszemű nő az emeletről. A múltkor is megkérdezte, minek nézegeti a lakása ajtaját a lépcsőfordulóból, tán a kilincset lesi, vagy mit? Azt mondta neki, magánügy. Minek magyarázkodjon, hogy aztán kinevesse? Akárhányszor találkoznak, mindig a szeme közé nevet. Buksi az egyetlen, aki soha nem nevetett rajta. Neki azt is elmondta, hogy idén végre fel merte köszönteni a portás Editet a névnapján, meg azt is, hogy amikor hajnalban letette a műszakot és kivitte a nagykukába a szemetet, ott találta kihajítva a virágcsokrot.
Az öregasszonyt éppen akkor vitték el, amikor visszaértek a sétából. Az újságkihordó elhozta a lakásából, amire a kutyának szüksége lehet, majd bevezette a maga otthonába. Az állat az első napokban nem értette, miért a régivel szemközti lakásba viszik, sétából hazatérve sokszor megállt a lépcsőházban, várakozva leste Piri néni ajtaját. Idővel azonban megbékélt. Megszokta, hogy nem kiabálnak vele, feküdt a takaróján, hálás tekintettel figyelte az újságkihordó motozását.

A temetés után megérkezett Piri néni unokahúga. A kutyáért jött, mondta az asszony, miközben nyomult befelé az ajtón, hisz tudja, a nénje már évekkel ezelőtt megmondta, hogyha történik vele valami, a kutya az övék lesz. Nem mintha hiányozna azzal a nagy szőrével, de a gyerek nem hagyja élni napok óta. Az újságkihordó hallgatott. Összerakta a kutya holmiját egy táskába, majd hátat fordított nekik. Egy pillantást sem vetett többé az állatra. Akkor sem nézett oda, amikor a nő elköszönt, és a kutya pórázát cibálva behúzta maguk mögött az ajtót.

A szomszédok gyakran látták róni a megszokott utat, a kaputól a postaládáig. Látták, hogy időnként beszél magában, néha meg-megáll, mintha a kutya ott volna vele, a földet szaglászná, vagy a dolgát végezné. Hozzájuk azonban köszönésen kívül egy szót sem szólt.

    Mégis, mindannyian meglepődtek, amikor néhány héttel később az egyik emeleti lakásban rátaláltak a kékszemű nő holtteste felett. Nem ellenkezett, amikor lefogták, nem felelt egy kérdésre sem. Csak állt némán, nézett le a nő testére, és nevetett.