Az ösvény ismeretlensége riasztotta, lehettek számára leküzdhetetlen akadályok, egyedül megindulni, az első napon, nem mert. Maradt a kedves kék vonat. Az állomáson senkise várakozott. Most mi lesz, kit kérhet meg?

Varázslat

Ez az! Habár először lépett a terembe, nyílegyenesen az ablak melletti asztalhoz tartott. Leült, másfele nem nézett, csak az ablakon túli, félrecsapott hósapkás, tornyosuló hegyre. Napsütötte, szürkészöld kopársága, és égi tigriskarmok vájta sebei meglepték. Nem is szép! Kék hernyó kúszott a képbe, araszolva. Mindjárt megyek, rajtad leszek, mormolta bizsergő örömmel. A kis hegyivonat barátságossá, hívogatón elérhetővé varázsolta a hegyoldalt. Reggelije észrevétlen maradt, szeme a mozgó kékségre tapadt.
A benne lüktető boldog akarat határozott hatékonyságot diktált, így nemsokára ott állt a végállomáson. Vidáman csevegő, középkorú amerikai turisták segítségét kérte a beszálláshoz. Útközben látni vélte a játékház tükörablaka mögött sejlő reggelizőasztalt. A két pillanat összekeveredett benne: most fent, ott lent... Kábán sodródott a többiekkel a kijárat felé. Szétszéledtek. Egy lány havat lapátolt a kisvendéglő teraszán. Július közepe? Felette, mellette felhők szaladtak, sajátos, hangtompító futóversenyükön. Biztos a nappal cicáztak, aki a völgyi tavak vizében szerette volna csodálni magát. Szurkolt neki. Hálából a nap percenként fényfoltokkal festette át a tájat, és, csakis a kedvéért, felszikráztatta a hófoltokat. Fényképezni is elfelejtett. A szemközti oldalon apró felvonóra mutatott a nap. Holnap ott leszek, ujjongott. Majd az itteni felvonó felé tartott, előző útitársaival még feljebb ment. A felhők megharagudhattak előbbi pártossága miatt, mert erejüket fitogtatva homályossá sűrűsödtek. A kilátó teraszán óvatosan lépkedő, tántoríthatatlan látni vágyása, leplezetlen csodálata azonban kiengesztelte őket : békepihéket ráztak rá, és réseket nyitottak a szemközti, barázdált habcsókcsúcsra és a parányi völgyre. Hálás volt. Azért is, hogy a szandálos amerikaiak is dideregni kezdtek, így gond nélkül szállhatott vissza a felvonóba. Diadalai cseverészésre melegítették.
A hegyi vonat állomásán kiderült, hogy a napé lett a végső győzelem: ellenállhatatlan ragyogás fogadta, pár kép múlva teljesen felengedett. Az amerikaiak is, így lelkesen a gyaloglás mellett döntöttek. Érezte, nem csatlakozhat. Az ösvény ismeretlensége riasztotta, lehettek számára leküzdhetetlen akadályok, egyedül megindulni, az első napon, nem mert. Maradt a kedves kék vonat. Az állomáson senkise várakozott. Most mi lesz, kit kérhet meg? Elbizonytalanodni se volt ideje, máris megjelent a nagydarab, kopasz dzsinn. Megkönnyebbülten odaintette, és, remélte, érthető németséggel, magyarázni kezdte: beszállásnál segítségre lesz szüksége. A dzsinn udvariasan hallgatta, jóindulatúan nézte, majd leintette és elballagott. De... Még pár perc volt az indulásig, szíve dobbanva dobogott. Hirtelen ott termett a dzsinn. Töpörödött segítőt hozott, aki végighallgatta, karon fogta, és az általa kiválasztott kocsiba kísérte. Egyedüli utasként a szerelvényen. Az út alatt, kényeztetésül, a hegy megismételhetetlen, élő természetfilmen mutogatta neki kincseit, azt se tudta merre nézzen. A kanyarok lassított felvételekkel szolgáltak. Gyermeki módon belefeledkezett, a kiszállás árnya is visszavonult az apró csodák zavartalan seregétől.
Végül zökkent egyet a kisvonat, és megállt. Az ajtók automatikusan nyíltak. Mire odafordult, dzsinnjével találta szembe magát. Aki széles mosollyal, szívre tett kézzel meghajolt, majd karját nyújtotta és minden akadálynak vélt helyen átkísérte, egészen a kijáratig.Közben megszólalt,olaszul. Leste, érti-e. Bólintott, capisco. Mire hűséges szolgája pár szóval elmondta, hogy nem értette németül, ezer bocsánat, sajnálja.
Már az utcán állt, a dzsinnje még mindig integetett, és utána kiáltotta:
– Segítek, viszontlátásra!
Maga se tudta, hogy kishitűségének szégyene vagy a meleg gesztus miatt égett-e az arca, miközben lelkesen integetett.
De érezte: varázslat veszi körül. Csak itt? Csak vakációban?