El kell érnem, elérem azt a kanyarodó buszt. Zihálva kapaszkodott. Menj már gyorsabban, miért cammogsz, biztatta hangtalanul. Majd eszébe jutott, hogy a hősök előtt mindig ott lebeg a cél, az akadályok láttán meg se rebbennek. Sziklaszilárdan meredt maga elé, és mintha a busz megérezte volna, gyorsabban haladt.

A feladat

    Bűntudatot érzett, hogy szívesen megy iskolába. Már éppen készült felkapni a táskáját, mikor szólították.
– Ne indulj! El kell menned Éva nénihez, ahol a múltkor voltál. Odaadod neki ezeket a papírokat, és elhozod, ami kell. De nagyon siess, nagyon fontos!
    A lakás levegőjén is érezte, hogy az. És rá bízták.
A kinti világ változatlan volt körülötte, megszokottan tele májusi fénnyel, ujjongó madársereggel. Benne azonban a mesehősök konok elszántsága sűrűsödött, így kalapáló szíve és feladat vezényelte szapora léptei kizárták a külvilágot. El kell érnem, elérem azt a kanyarodó buszt. Zihálva kapaszkodott. Menj már gyorsabban, miért cammogsz, biztatta hangtalanul. Majd eszébe jutott, hogy a hősök előtt mindig ott lebeg a cél, az akadályok láttán meg se rebbennek. Sziklaszilárdan meredt maga elé, és mintha a busz megérezte volna, gyorsabban haladt. Lökdösődve szállt le, senkire se figyelt, pont, mint máskor mások. Nem bírok szaladni. Mégis! Megtorpanni nem szabad.
Szombatra a folyosók elnéptelenedtek, senkise állt az ablak előtt.
Mindjárt meglesz. Éva néni, édesanyja barátnője, meglepetten pillantott a papírra, majd gyorsan elfordulva, elővette a dobozt.
Ha idejében visszaérek, minden jóra fordul, mint a mesékben a sikeres küldetés után: a betegek meggyógyulnak, a halottak feltámadnak. Már csak vissza kell érnem. Szorongva szorította a tasakot, és megpróbált egyszerre rohanni, meg méltó módon viselkedni. A lába összeakadt, megbotlott, de most nem esett el. Máris a busz ablakához nyomult. Ezt már biztatni se kellett, magától gyorsan ment. Nézte kedvenc sétányának suhanó fáit, „Jövök!” kiabálta hangtalanul. Ahogy felnézett, észrevett minden apró kis részletet: lógó cérnát egy ruhaszegélyen, anyajegyet egy eres kézfejen. Másra nem emlékezett.
Megérkezett.
– Végre itt vagy! Add gyorsan az orvosságot, aztán menj a gyerekszobába.
Az ablakhoz állt. Beszélgetős fájának levelei zizegve kenték magukra a kinti fényt. Idejében ideértem. Örömében elpirult – sikerült! A szűrt fény bólogatott. Vége a visszafojtott hangoknak, kapkodó zajoknak. Most már vége lesz a szakadatlan szagatott hörgésnek, és ismét bemehet majd Anyuhoz.
Időtlen pillanatban beköltözött a csend. Mama lépett be, hallotta. Megfordult, és meglátta sírásra torzult arcát. Neki csak a könnyei csorogtak, míg hátát szelíden cirógatta a fény.