Mintha az a napi 10-12 óra, amit mások szórakoztatásával töltött, nem lett volna munka. Mintha az a rengeteg szövegtanulás, tánc- és énekórák, az állandó stressz nem is lett volna értékelhető produktum. Napról-napra rosszabb érzés kerítette hatalmába, mi lesz ezután? Mi lesz, ha nem fogadja be a civil világ, mert ő „csak” egy színésznő?

Miért?

Aliz rendkívül vonzó színésznő volt, akit körülrajongtak a férfiak. Soha nem érezte, hogy meg kellene állapodnia valamelyik mellett, amíg meg nem ismerte Őt. Egy vidéki színháznál ismerkedtek meg, szerelem volt az első látásra. Már nem érdekelte a rajongók hada, akkor volt boldog, ha Vele kettesben lehetett. Örömteli évek következtek, úgy érezte, teljes az élete. Szerelem, színház, sikerek… minden együtt volt ahhoz, amit boldogságnak hívnak. Egyvalaki azért mindig tett róla, hogy Aliz ne érezze annyira jól magát. Ő volt a színház új igazgató-főrendezője, Zoltán. Nem szerette Alizt, nem ő hívta színházához, így nem is ismerte igazán. Tulajdonképpen nem is akarta megismerni, mert egyszerűen nem érdekelte. Önző, hiú ember volt, csak a saját színészeit foglalkoztatta tehetségükhöz méltóan, Aliznak nagyon megnehezítette a vele ledolgozott éveket. Ha nem lett volna párja mellette, az első adandó alkalommal elszerződött volna másik színházhoz, ahol ugyanúgy ünneplik, mint azelőtt.

Zoltánnak szüksége volt Aliz párjának munkájára, ő volt a jobb keze, egyértelmű volt, hogy neki mindenképpen maradnia kell. Egy addig ünnepelt színésznőnek ez nagyon nehéz döntés – jó művésznő révén – kapott más színházaktól szerződési ajánlatot, válogathatott volna kedvére. Őt mégis gyötörte a kétség, mit tegyen… Ha más városba költözik, mi lesz a Nagy Ő-vel? Eljött a válaszút ideje, vagy távkapcsolatban él – amit elképzelni sem tudott –, vagy Róla, vagy a hivatásáról mond le örök életre. 30 évesen ennél nagyobb döntést meghozni, mindenesetre főhősünk nem volt irigylésre méltó szerepben.… Aliz mégsem gondolkodott sokáig, győzött a szerelem. Egyik előadás után ott állt a rivaldafényben, zúgott a taps, neki mégis hullottak a könnyei, mert tudta, hogy nincs tovább… Örökre abbahagyta azt, amire feltette az életét, nem lépett többé színpadra, párjával maradt.

Elindult egy új úton, megpróbált a civil életben érvényesülni. Soha nem gondolta volna, hogy ez ennyire nehéz a színházi élet után… Mindenhol a fejéhez vágták, hogy „itt dolgozni kell”! Kemény mondat…, mintha eddig nem dolgozott volna. Mintha az a napi 10-12 óra, amit mások szórakoztatásával töltött, nem lett volna munka. Mintha az a rengeteg szövegtanulás, tánc- és énekórák, az állandó stressz nem is lett volna értékelhető produktum. Napról-napra rosszabb érzés kerítette hatalmába, mi lesz ezután? Mi lesz, ha nem fogadja be a civil világ, mert ő „csak” egy színésznő? Egyedül a szerelem éltette, tudta, hogy párja mellette van, vigyáz rá, nyugtatgatja, erőt ad neki. Sokszor mondta: „Nyugi, lesz még jobb is, meglátod!” Aliz a megalázó állásinterjúkat nagyon nehezen viselte. Ő nem az állandó megaláztatásra született, hanem sikerre, csillogásra.

Egészen addig ment ez így, míg talált egy olyan munkakört, ahová senki sem ment szívesen.  Egy telefonközpontban kezdett dolgozni, itt végre az oly sokat képzett hangjára volt szükség, és a másokkal való állandó kontaktus lekötötte minden percét.

Eltelt 1-2 év és Alizból igazi civil háziasszony lett, már nem is gondolt a színházra, mert olyankor a szíve mélyén érezte, hogy soha nem fog tudni teljesen elszakadni tőle. Sokszor társaság volt  náluk – természetesen színházi –, ilyenkor maximálisan kiszolgálta a vendégeiket.  Mennyei ételekkel és italokkal várta őket és közben ábrándozott. Minden szó, ami elhangzott, a színház légkörét idézte fel benne, ez szinte már fizikai fájdalmat okozott néha. Érezte, hogy soha többé nem lesz az, aki volt, nem lesz olyan tökéletes az élete, mint azelőtt, de mégis megérte. Itt van vele az, akit igazán szeret. Ez a szerelem tette teljessé az üres napokat. Aliz ugyanis üresnek érezte mindazt, amit tesz, gépiesen ledolgozta a munkaidejét és rohant haza, hogy találkozzon Vele. Így teltek a napok egészen addig, addig a borzalmas éjszakáig…

Éjjel 1 óra volt, Aliz már aludt, de amikor Ő hazajött a színházból, mindig felkelt és megbeszélték a nap eseményeit. Így volt ez akkor is. Ő elmesélte, hogy mi volt a színházban, sóhajtott egyet, majd elment... Örökre. Oda, ahonnan már soha nem jön vissza. Már csak fentről tudja nyugtatgatni Alizt: „Nyugi, lesz még jobb is, meglátod!”

A nemrég még ünnepelt színésznő itt maradt egyedül, párjától, hivatásától, álmaitól megfosztva azon az éjszakán.

Örökre megválaszolatlanul ott zakatol szívében a kérdés, vajon miért kellett ennek így történnie? MIÉRT?