Gondolatmenetemet újra az a halk, ám elmémben annál hangosabb zaj szakította félbe. Szememben a téboly fénye csillant, ahogy megfordulván megláttam rémálmom okozóját. A félig nyílt ablak táblái előtt hatalmas fekete madár trónolt, mely, mikor engem az ajtónál látott, hellyel kínálta magát íróasztalom könyvkupacán. Nem mozdult, csak bámult rám, s én, mint az eszelős, visszabámultam a madárra, miközben fényt gyújtott bennem a felismerés: A Holló.

Téboly

A tél az ártatlanság és a tisztaság színeibe öltöztette a tájat kis házam körül. Nappal egy hangot sem lehetett hallani, a puha takaró roppanásai jelezték csupán, hogy a világ még él és mozog. Ám az éjjel más volt. A sötétség mérgező füstje félelmes, halovány, túlvilági fényt adott a téli domboknak, s rettenettel töltötte meg az addig békés tájat, és szívemet. Hiába próbáltam álomba menekülni a fekete rém elől, a kegyes öntudatlanság ez alkalommal is kegyetlenül elkerült, mint ahogy azt az utóbbi időben tette. Érezvén, hogy a sötétség előhívja elmém szörnyszülött emlékeit, melyek egy éve kísértettek akkor már, gyorsan dédelgetett könyveim enyhet adó lapjaiba fúrtam kísértetlátó szemeimet. Elmúlt korok tudományával próbáltam betömni a fájó űrt szívemben, ám ezen az éjszakán a Sors úgy döntött, nem hagy nyugodalmat megtépázott lelkemnek, s csúnya tréfát űz velem.
Az oldalak távoli világába való révedésből furcsa zaj rántott vissza az utált valóságba. Rémes volt a csöndnek eme szétszakítása, s tompa szívemet hosszú idő után először a félelem karma szorongatta meg egy pillanatra. Az érzés keserű emlékével a számban átkoztam emberi gyarlóságomat és mély melankóliámat. Búskomorságom egy éve zárt múlni nem akaró ketrecébe, mikor életem egyetlen szerelme, menyasszonyom elhagyta az árnyékvilágot, s mint fénylő, szent angyal az Örökbe távozott. Engem azóta űzött és gyötört a boldogtalanság, halni vágytam kedvesem után. Ezáltal saját rothadó lelkemnek szagán kívül nem rettentett meg semmi. Egészen addig az éjszakáig.
–    Hiszen csak valami betyár, éjjeli vándor, ki a fagy gyilkos karmaitól óhajt siralomvölgyembe betérni. – gondoltam ingerülten, s az ajtóhoz sétáltam.
–    Elnézést, hogy nem hallottam a kopogást, épp olvastam, és...
Elakadt a szavam, mivel hangom utolsó foszlányai a nyitott ajtón keresztül a homályba távoztak. Sehol egy lélek. Sötét űr bámult vissza rám, kihívón, mint aki elmém és lelkem épségéért párbajra kész.
–    Azzal már elkéstél, – mondtam gúnyosan az éjszakának – a lelkem halott tetem egy éve, lám, immár hangokat hallok, képzelődöm. Mióta nem vagy, semmi sincs!
Utolsó két szavamat visszaköpte rám a visszhang, nem nyelte el a hó, én pedig dacosan rávágtam az ajtót. Halántékomat a félfának támasztva régi, iskolás tudás motoszkált fejemben. Mintha mindez lejátszódott volna már, mikor még lázasan és szenvedéllyel faltam a költészet vad gyümölcseit.
Gondolatmenetemet újra az a halk, ám elmémben annál hangosabb zaj szakította félbe. Szememben a téboly fénye csillant, ahogy megfordulván megláttam rémálmom okozóját. A félig nyílt ablak táblái előtt hatalmas fekete madár trónolt, mely, mikor engem az ajtónál látott, hellyel kínálta magát íróasztalom könyvkupacán. Nem mozdult, csak bámult rám, s én, mint az eszelős, visszabámultam a madárra, miközben fényt gyújtott bennem a felismerés: A Holló.
–    Valóban megőrültél, barátom! Elkeseredésedben a halál fekete madarát hallucinálod, hogy vigyen magával, s mindehhez a költészetet használod médiumnak. Ez igen, ez rád vall! S most itt állsz a Holló előtt, és csak nevetsz sorsod borzalmas iróniáján.
Vágytam a halált, mégis reszkettem. Őrületem nem volt teljes. Egy éve, egy éve viaskodom a lelkek legmélyebb poklával, a gyásszal, az elkeseredéssel, az életuntsággal, mégsem engedtem a halál csábító ölelésébe hullni testemet. Nem is tudom, talán a költészet, a tudomány, vagy puszta emberi gyengeségem nem hagyta szívemet a végső romlásba zuhanni, ám a Holló láttán kezdett mindez elhomályosodni előttem. Csak egy jel, egyetlen apró lökés kell, hogy az ember levesse magát a mélybe és én akkor már tudtam, minek kell jönnie. Tudtam, melyik elmém irracionális játékának végszava, epedtem érte, mégis féltem hallani.
Eszméletem lassan elhagyott, ahogy elmémet darabokra hullni éreztem, s a hideg verejték ezüstös fátyolán át láttam, hogy a Holló ott ül és vár.  Várja, hogy megszólítsam, s ő kimondhassa halálos ítéletemet, melytől immár nem ment majd meg semmilyen földi vagy azon túli hatalom. Minden erőmet megfeszítve az elmúlt egy év borzalmait és lidérceit egy pillanatra elhallgattattam, hogy feltehessem a kínzó, végső kérdést:
–    Látom még?
A Holló kinyitotta csőrét, s ahogy érzetem előre megmondta, nem károgás volt a hang, mely kijött a torkán. Fájdalmas nevetés görcse maradt arcomon, ahogy a földre zuhantam, s fülemben visszhangzott a két szó, melyet oly jól ismertem:
–    Soha már.