A szelídgesztenyefa tövében nyíló hortenziabokor mellett Böhöm Töhötöm eközben már kíváncsian tekintett ki kutyaháza ajtaján és próbálta kitalálni, vajon mi lelhette drága barátját, hogy ilyen különös rítustánccal kezdi a napot ezen a reggelen.

Csörgőkezű Edward – I. rész

Melyben Csörgőkezű Edward csörgője elnémul, aztán, hála a bagolynak, ismét megszólal

  Úgy történt, hogy Csörgőkezű Edward egy nagy huppanásra ébredt. A tavaszi nap melegedő sugarai megcirógatták álmélkodó arcát, cirmos bajuszát pedig a kellemes szellő lebegtette. Csörgőkezű Edward nyújtózott egy nagyot, aztán hempergett egyet jobbra, és hempergett egyet balra is, mígnem megállapította, hogy a földet rengető huppanás okozója akár egy olyan szép termetes macska földreesése is lehetett, mint amilyen ő maga. Csodálkozásába így már némi elégedettség is vegyült arra a kellemes gondolatra, hogy még álmában is képes világrengető tettekre. Körülnézett és álmosan megállapította, hogy valóban leesett a tornácról. Így azonban egy ugrással közelebb került a tejestáljához, melyet négy puha tappancsával meg is közelített,  majd a reggeli lefety után útra kelt barátjához, Böhöm Töhötömhöz.
   Útközben különös zajra lett figyelmes. Hogy is mondjam inkább. Szokatlanul felerősödtek a természet hangjai, a madarak csiripeltek, tücskök ciripeltek, kutyák ugattak ki a kerítésen kívüli világba, kakasok örvendeztek a reggeli napsütésnek és még a szél is elsusogta útjának ritmusát. De hiányzott valami, valami elhagyhatatlan, Edward lépteit kísérő lágy muzsika. És Csörgőkezű Edward hirtelen a fejéhez kapott. Aztán ugyanannak a mozdulatnak a folytatásaként elkezdte hevesen rázni elülső mancsát – továbbiakban jobb kezét – és aztán ezt a műveletet füléhez szorítva is folytatta. De hiába, nem változott semmi. A puha vörös cirmos szomorú tanácstalansággal, – és szép termete áldásaként kicsit nehézkesen – leült, majd tudomásul vette, hogy elnémult a csörgője. És ez már a második megállapítása volt ennek a napnak. Kicsit sok egy idősödő macskának.
   A szelídgesztenyefa tövében nyíló hortenziabokor mellett Böhöm Töhötöm eközben már kíváncsian tekintett ki kutyaháza ajtaján és próbálta kitalálni, vajon mi lelhette drága barátját, hogy ilyen különös rítustánccal kezdi a napot ezen a reggelen. „Nyilván egy darazsat kergetett el magáról, de sajnos, meglehet, alulmaradt a küzdelemben” – rakta össze magában Töhötöm az események láncolatát.„Megcsípte a darázs és ezért huppant le Csörgőkezű a berkenye alá.” „Hová tűnt a harci kedv, drága barátom?”– gondolta magában, aztán tapintatosan visszatolatott otthonába, hogy kivárja barátja érkezését.
   Csörgőkezű Edward össze is szedte magát, feltápászkodott és megérkezett Böhöm Töhötöm ajtajához, megrázta a jobb kezét és várt. Böhöm Töhötöm hallotta az ismerős puha tappancsok lépteit és feszülten figyelt, mikor csönget végre Edward. Hallották egymás levegővételét is, de mivel a másik nem reagált, kíváncsi fejüket az ajtónyílásába helyezték, egymással szembe, olyan közel, hogy nem is láttak semmit. Úgyhogy Böhöm Töhötöm ismét tapintatosan hátratolatott, majd vakkantott egyet, hogy – Öhöm, Böhöm. – Csörgőkezű Edward pedig megkönnyebbülten belépett a házőrző kuckójába.
–    Különös dolog történt ma velem... – fogott bele mondandójába Edward.
–    Tán megcsípett egy darázs? – kérdezte Töhötöm óvatosan.
–    Arról még nem tudok. Bár ezen sem lepődnék meg egy ilyen reggeli ébredés után  – gondolta Edward és félszemmel el is kezdte fürkészni a szőrét, hátha egy fullánk is előkerül valahonnan a sűrűből.
–     Nem, Töhötöm, nagyobb a baj. Elnémult a csörgőm.
És ahogyan ezt kimondta, valóságosabb lett minden és ettől még jobban elkeseredett.
–    Ezt hallottam. Azaz azt hallottam, hogy nem hallottam. Nem csöngettél, Edward – oldotta fel a zavaros ellentmondást Töhötöm. – De hogy némulhatott el a csörgőd?
–    Ha én azt tudnám! – sóhajtott fel a bánatos macska.
–    Veled érzek, barátom! – fakadt ki Böhöm Töhötömből az őszinte együttérzés.
–    Csak nem gondolod, hogy én ebbe belenyugodhatok?? Én, Csörgőkezű Edward ezennel fogadom, addig nem lesz se éjjelem, se nappalom, amíg meg nem találom, és vissza nem kapom a csörgőm hangját! – és bár éppen ásítani készült még mondandója előtt, sikeresen elnyomta azt,  s ezzel még nyomatékosabbá tette elszánt elhatározását.
–    Gyertek labdázni! – kapcsolódott be a társalgásba Ágoston, aki a reggelije utáni első köreit rótta a kertben.
   Töhötöm odavakkantott egy köszöntést, aztán kikiabálva folytatta.  
–     Csörgőkezű Edwardnak elnémult a csörgője! Szomorúak vagyunk, de elszántak is, hogy kiszimatoljuk az igazságot és visszaszerezzük a csörgő hangját!
Ágoston beleszagolt a levegőbe, de még nem érezte az igazság illatát.
–    Elnémult a csörgőm – ismételte meg a cirmos a tényállást.
–    Ezt hallom. Azaz hallom, hogy nem hallom – felelte Ágoston. Hiába, fiatalkora ellenére gyorsan vágott az esze neki is. Aztán ránézett barátjára, az öregedő macskára és megérezte, hogy valami nagyon szomorú dolog történt vele ezen a napon.