Olga félrehajtotta a csipkebokor ágait, amelynek árnyékából kibontakozott a zöld tetős kis ház. A ház előtt most is el volt sepregetve, az oldalához támaszkodó kis kert kigazolva. Az első új hagymák már kidugták a fejüket a földből, a tulipánok pedig hivalkodva forgatták sárga fejüket a nap felé. Pár nap és kinyílik az orgona – töprengett Olga. Azt nagyon szerette. Az illatát, amely a környező házakat is belengte.

Osztozkodás 1.

    Olga átvágott a poros kis úton, egyenesen a házuk felé tartott. A csíkos nejlon szatyor minden kőnél nekiütődött vézna lábszárának, amelyet csak valamivel a térde fölött fedett el a sárga kartonszoknya. Lábai ki-be csúszkáltak az egy számmal nagyobb fapapucsban. András nem szerette ezt a klumpát és szerinte nem is állt jól Olga lehetetlenül sovány virgácsain. Zsiráf görkorcsolyával – mosolygott a férfi, amikor együtt mentek valahová és Olga bukdácsolt a lábbeliben. A születésnapjára meglepte egy puha bőrpapuccsal, ne mondhassa, azért ragaszkodik a klumpához, mert nincs más, de a nő sohasem vette fel.
    Olga egyre közelebb jött. Szóval itt az idő – mélázott András. Úgy húsz éve, még kiborult volna, ha elhagyják. De mára már hozzáedződött a helyzethez. Ja, kérem két válás után nem csoda! Tegnap azért elszomorodott egy pillanatra. Most viszont már nyoma sincs a szomorúságnak. Sőt! Jólesően nyugtázta – többé már nem neki kell vigyáznia Olgára. Ismerte Lacit is. Nem messze lakott tőlük. Igazán rendes srác. Talán annyira nem nyugodt, mint ő, talán egy kicsit többet is iszik, de azért rendes.
    Olga félrehajtotta a csipkebokor ágait, amelynek árnyékából kibontakozott a zöld tetős kis ház. A ház előtt most is el volt sepregetve, az oldalához támaszkodó kis kert kigazolva. Az első új hagymák már kidugták a fejüket a földből, a tulipánok pedig hivalkodva forgatták sárga fejüket a nap felé. Pár nap és kinyílik az orgona – töprengett Olga. Azt nagyon szerette. Az illatát, amely a környező házakat is belengte. Gyerekkorában is volt orgonabokruk. Pont az ő szobája ablaka alatt. Sokszor átmászott a párkányról a bokor megvastagodott ágaira és ott múlatta az időt. Megállt András előtt, olyan közel a férfihoz, hogy szinte összeért az orruk hegye. Olgának fogalma sincs az intim szféráról, mindig belemászik az ember képébe – bosszankodott András.
–    Akkor szedelőzködöm.
–    Tedd azt.
Nézte, ahogy a nő tétován pakolni kezd a kocsiba. A járgányt ő ajánlotta fel Olgának. Elvégre, csak nem cipekedhet, végül is egy gyenge nő.
–    Az minek neked?
–    Kell.
–    Hiszen főzni sem tudsz.
–    Ez nem igaz. Emlékszel a múltkori lecsóra?
–    Az csak szerencse volt. Ha nincs az a konzerv!
–    De volt – Olga lebiggyesztette az ajkát. Kék szemei a rongyok mögötti távolt kémlelték.
–    A fazekat nem adom – zökkentette ki András érces hangja az ábrándozásból.
–    Neked semmi sem elég, tied lesz a ház!
–    Még szép! Én építettem. Én gürcöltem érte.
–    Na, na a tetőt például, én szereztem.
–    De én építettem. Én tartom rendben. Nézd a füvet, a kertet, az utat. És egy hete le is meszeltem.
–    Félig.
–    Csak ennyi volt a vödörben. Majd befejezem, egyszer.
–    A fazék az enyém.
–    De minek?
–    Ha az ingatlan a tied, akkor az ingóságok az enyémek.
–    Milyen hivatalos lettél. Úgy beszélsz, mint egy ügyvéd.
–    Képzeld, ismerek ügyvédet.
–    Na és? Én is. Ügyvédhez akarsz fordulni?
–    Ha nem megy másképp. Te is tudod, hogy ezt fogja mondani.
–    Ja, a te ügyvéded.
–    Meg a tied is. Ez a szabály.
–    Úgy volt, közös megegyezéssel válunk.
–    Igen, én is ezt szeretném. Szóval viszem a fazekat és a lavórt a sárga gumikacsával.
–    Ne! Azt tudod mennyire imádja a gyerek.
–    Én is. És ez már akkor megvolt, amikor megismerkedtünk. Apropó: gyerek.
–    Csak nem akarod elvinni? Hiszen nem is tudsz gondoskodni róla! Ki ad neki enni? Ki viszi sétálni, játszik vele, fürdeti?
–    Hm. Pont azt akarom kérni. Nem maradhatna inkább veled. Lacinak már van kettő. És nem hiszem, hogy jól kijönnének egymással.
–    Naná, hogy maradhat! Nem is adnám neked!
–    Csak ne olyan hevesen, mert meggondolom magam.
Bánatosan néztek egymásra. Szóval ide jutottunk. Mindig ide jutunk – töpreng András.
–    És a láthatás?
–    Láthatás? Olyan messzire nem költözöl. Bármikor találkozhattok. Persze, itt nálam.
–    De, kéthetente elvihetem kicsit?
–    Kéthetente.
–    Akkor viszem a fazekat.
–    Minek? A Lacinak nincs?
–    De van.
–    Gondolj a gyerekre. Neki is abban főzök.
–    Te most zsarolsz engem. De tudod mit. Lásd, úrinő vagyok. Akkor a fazék marad. A lavór a gumikacsával jön.
–    Rendben. Majd szerzek másikat. Segítek bepakolni.
–    Köszönöm.
Miközben rendezgettek a kutya minduntalan Olgához dörgölőzött. Közepes termetű, németjuhász keverék. Az oldala kicsit behorpadt, a szőre gubancos, de a szeme élénken csillogott. Nedves orrával megbökte, sebes kézfejét. A nő megrázkódott, próbálta a háta mögé rejteni kezeit.
–    Legalább, most legyél vele kedves.
–    Én mindig kedves vagyok vele. Részemről, az a legjobb, amit tehetek, ha békén hagyom.
–    Talán igazad van. Így hamarabb túl lesz rajta.
–    Nana, azért kéthetente az enyém.
–    Hallod, drágám. Micsoda szuperanyu – azzal lágyan megveregette a kutya fejét.
A kutya lassan megnyugodott és leheveredett az ágyként használt kartonpapír elé. Tisztában volt vele, arra, neki tilos rámászni.
András megfogta a dobozt és dühösen elindult a kocsi felé. Még lopva belepillantott. A bőrpapucsot kereste, de nem látta. Hirtelen rátört a szomorúság. Ekkor meghallotta Olga klumpájának a laffogását a nyomában. Egy könnycsepp gördült le az arcán és ezer pici érként szétfutott borostás állán. Behajította a dobozt a kocsiba. Majd sarkon fordult és majd fellökve a nőt a házba menekült. Az ajtónak álcázott rongyzuhatag, sokáig lengedezett az ablaktalan deszkákból ácsolt helyiségen. Olga furcsán nézett utána. Megcsóválta a fejét. Szuszogva lehajolt a kocsirúdért és lassan délnek fordult. A furik nyikorgását elnyomta a lőrinci erdő felett szálló repülőgép zaja.