Odalépett a kőhöz. Kivette a zsebkendőt. A másik felével, amelyet nem koszolt össze megtörölgette nedves fejét. Jó lenne egy zuhany. Visszatette a zsebkendőt. A szeme egy gyíkra tévedt, amely a kémény falának támaszkodva sütette hasát a napon.

A tető

A férfi a tető peremén álldogált. Figyelte az alatta elterülő várost. Szürke szmog emelkedett egyre feljebb és feljebb az utcai dugóban araszoló járművekből. Egy kukásautó elállta a leforduló sávot. A mögötte levő autók vadul dudálni kezdtek. Egy fekete terepjáróból, tetovált fiatalember köpött messzire, majd laza csuklómozdulattal az aszfaltra hajított egy Mc Donaldsos menüt. A férfi összerezzent. Na, ez az, amihez neki semmi köze nincs. Nők és férfiak, akiket nem ismer, gyerekek akik nem az övéi. Gépek, amelyeket nem ért.
De ma végre megteszi. Évek óta erre készül. Levette a zakóját. Félbe hajtotta. Hátrafordult. A szemével egy elfogadható helyet keresett a számára. A robosztus kőkocka megfelelőnek tűnt. Elővette a zsebkendőjét és leporolta vele a betondarabot, mielőtt ráfektette volna kabátját. Visszalépett a peremhez. Itt az idő. Felhajtotta az ingujját. Pillantása a karórájára esett. Ezért talán kár lenne. Lecsatolta a csuklójáról. Majd a zakójára dobta. Figyelte ahogy az óra óvatosan lecsúszik a földre. Bosszankodott. Hátralépett a kőhöz. Felvette az órát és beletette a zakója belső zsebébe.
Újra nekiveselkedett. Egy galamb szállt le mellé. Ránézett a tolakodó madárra. A szürke jószág nyakát egy fekete csík díszítette. Mintha sálja lenne.
– Miért is nem a kötelet választottam? – dünnyögte a madár felé.
Ekkor újabb galambok érkeztek. Fejüket fel-le mozgatták és szünet nélkül, gurgulázó hangon dumáltak egymással. Egy hím pont meghágni készült egy nőstény gerlét. Lerázhatatlanul totyogott utána és folyton a hátsójára pályázott. A nőstény végül megadta magát és a hím elégedetten csüngött a hátán. Na, hát ezek is épp itt tudnak baszni – bosszankodott.
– Hess! Hess innen!
A galambok méltatlankodva emelkedtek a tetők fölé.
Most vette csak észre, hogy mennyire melege van. Pont dél volt. A tetők fémgerincei visszaverték a napsugarakat. Egy izzadtságcsepp kíméletlenül elindult a tarkóján lefelé. Egy másik egyenesen a homlokán vágott barázdát, majd szemtelenül belecsöppent a szemébe.
– A franc vigye el!
Zsebkendő után kotorászott a nadrágjában, de az persze üres volt, hiszen azzal portalanított az előbb, aztán a kabátja zsebébe tette. Nem gondolta, hogy szüksége lehet még rá. Odalépett a kőhöz. Kivette a zsebkendőt. A másik felével, amelyet nem koszolt össze megtörölgette nedves fejét. Jó lenne egy zuhany. Visszatette a zsebkendőt. A szeme egy gyíkra tévedt, amely a kémény falának támaszkodva sütette hasát a napon. Szép gyík volt. A hátán barna sáv futott a feje búbjától a farkáig. Egyébként a testét sárga és zöld pettyek borították. Elgondolkodva szemlélte a hűllőt. Vajon sárga alapon vannak a zöld foltok, vagy a zöld színét tarkítják a fakó pacák? Gyerekkora falun töltött nyarait juttatta eszébe. Az apja nagyszüleinél jól érezte magát. Csendes emberek voltak. Megállították az időt maguk körül. Évre jött év, de náluk minden maradt a régiben. A ház csak szürkébb lett, a disznók vágáskor lecserélődtek, a kakas megöregedett. A nagyanyja összetöpörödött, a nagyapja csoszogva járt. De egyébként semmi sem változott. Hatvanhárom éve éltek egymás mellett szeretetben, békességben. Sokszor érezte úgy: tényleg csak egymás mellett élnek.
Felállt, odalépett a tető pereméhez. Nagyot sóhajtott. Széttárta a kezét. Pont ekkor vágódott ki a tetőre vezető ajtó. A nő szuszogva kapaszkodott fel a meredek lépcsőn. A kezében egy kosár ruhát szorongatott.
– Jézussom, mit ijesztget!? Majdnem leestem!
A nő csodálkozó szemekkel bámult rá, majd lecsapta a kosarat.
– Ijjesztgeti a fene! Egyébként nem mindegy? Ha jól látom úgyis ugrani készül.
 – Dehogy mindegy. Egy dolog önként leugrani vagy csak úgy leesni.
– A végeredmény szempontjából teljesen mindegy.
– Egyébként meddig szándékozik idefönt tartózkodni?
– Látja, akasztok.
– Nem jöhetne vissza, mondjuk öt perc múlva?
– Öt perc? Tudja maga mennyi öt perc?
– Háromszáz másodperc.
A nő kivillantotta a fogait úgy nevetett.
– Nem uram, téved. Öt perc az pont egy rántásnyi idő, egy konyha felmosás, egy gombfelvarrás.
– A francba, akkor legalább siessen.
– Hé ne legyen velem durva. Segítsen, ha annyira fontos magának ez az ugrás.
A férfi ujjai közé csippentett egy női bugyit. Hát ez jó. Élete utolsó pillanataiban vadidegen emberek alsóneműit fogdossa.
– Egyébként minek akar leugrani?
– Semmi köze hozzá.
– Hogy maga milyen mogorva. Legalább most lehetne vidámabb.
– Nincs okom vidámságra.
– Pedig szerintem nagyon is van. Gondoljon bele! A legtöbb ember nem tudja mikor, hol és miben fog meghalni. Maga ezzel szemben reggel felkelt. Látta, hogy süt a nap és úgy találta ez a megfelelő idő. Aztán kinézett az ablakon, megpillantotta a háztetőket és máris megvolt a helyszín.
– Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű.
– Maga egy komplikált ember.
– Ja, az, komplikált.
– Nem ez a legjobb idő, higgyen nekem.
– Mármint az öngyilkossághoz?
– Igen. Ma a Velacsekné szabadságon van. A lányához utazott Kecskemétre. Csak holnap jön haza. Talán, ha lenne szíves holnap meghalni.
– Mi a fene közöm van nekem a Velacseknéhez?
A nő lebiggyesztette a száját és csípőre tette a kezét.
– Na ez jellemző. Azt sem tudja ki az a Velacsekné. Csak úgy ugrunk mi? A társadalom többi tagjára meg nem gondolunk. Hát kifogja maga után eltakarítani a járdáról a szétfolyt agyvelőt, a kifordult beleket? Talán járkáljanak a lakók bokáig a maga vérében?
–Nem, nem. Nem is tudom. Ez eszembe sem jutott.
– Persze, ez senkinek nem jut eszébe.
– Azt hittem a hullaszállító, vagy a rendőrség elintézi.
– Rosszul hitte. Nem intézik el. De ne tépelődjön. Holnap már lehet. Visszajön a házmesterné. Neki az a dolga, hogy mindenki után eltakarítson. Még a maga féle kretének után is.
– Sajnálom, hogy ennyi gondot fogok okozni.
– Á, semmiség. Velacseknénak már van rutinja. Ő pucolt el a részeges Béla, meg a harmadikon, a kis tanítónő szeretője után is.
– Mindazonáltal, talán illene honorálnom valamivel a fáradtságát.
– Talán.
A nő kiegyenesedett. A kosárból elfogytak a ruhák. Töprengve a távolba meredt.
– Velacsekné szereti a kuglófot. Vihetne neki.
– Jó, majd reggel elsétálok a pékségbe.
– Akkor tehát holnap ugrik?
– Igen.
– Miért is? Ezt még nem említette.
– Mit mondhatnék. Senki vagyok. És ezzel a senkivel soha, semmi sem történik. Mintha nem is léteznék.
A nő felvette a kosarat és barátságosan hátba veregette.
– Pedig nagyon is létezik. Higgyen nekem, ami nagy semminek látszik, az maga az élet. A ruhateregetés, a rántás, a gombfelvarrás, az öngyilkosok utáni takarítás. Amiről meg azt képzeljük, na majd ez, az a semmi.
– Segítsek levinni a kosarát?
– Köszönöm. Üresen már nem nehéz. Megvárjam?
– Á, nem. Menjen csak. Én még hozom a zakóm, felveszem az órám.
– Akkor minden jót.
– Magának is.
– Egy pillanatra!
– Igen?
– Holnap is van teregetni valója?
– Minden délben, amíg süt a nap.
– Akkor viszlát holnap!
– Holnap!