Tehetetlenül vergődök, sokat sírok, sírdogálok. Látom magam kívülről, és igazán nevetséges az egész. A gyerekes akarat, a sírástól felpuffadt, eltorzult arc, szétfolyt szemfesték – szánalmas.

Fények

Kis autómban vezettem hazafelé, Tőle, már megint, hajnalban. Úgy éreztem, szerelmes vagyok. Nem a boldog szerelmes, mert olyan nincsen, hanem a boldogtalan. Aki még függőben, kérdőjelek erdejében elveszve, megoldást keresve, bizonytalanul. Akartam Őt, akartam, hogy Ő is akarjon. Amolyan tini lányosan, görcsösen. Az nem elég, hogy alkoholos mámorban úszva megkívánja meleg testem, én pedig megkínálom. Józanul kell. És ragaszkodik Ő is, érzem, csak máshogy. Kéznél vagyok, kitöltöm az idejét és kellemes. Mint a karácsony vagy a lábvíz. Nincs mélység, nincs tovább, ennyi. Győzködöm magam, hogy hisz’ ez így is jó. A pillanatnak élünk, nem a jövőt építjük! A közös pillanatok pedig gyorsan múlnak. De kapaszkodok a jövő ígéretébe is: a héten talán még találkozunk. Újabb esély. Agyból játszom, nem ösztönösen. Érzem, hogy nem ösztönösen alakulunk, vagyis egyáltalán sehogy sem alakulunk, sajnálom. Tehetetlenül vergődök, sokat sírok, sírdogálok. Látom magam kívülről, és igazán nevetséges az egész. A gyerekes akarat, a sírástól felpuffadt, eltorzult arc, szétfolyt szemfesték – szánalmas.
A hajnal megerősít és nyugodt harmóniája engem is nyugtat. Maszatos az arcom, de már jól vagyok. Látom az angyalhajat a belső visszapillantó tükörből, és annak különösen örülök, hogy megint velem van. Már tudom, hogy a kinti útszéli lámpáknak köszönhetem a jelenséget: a kalaptartón ide-oda csúszkáló láthatósági mellény celofános csomagolóján törik aranyosan fényük és a tükörben perifériás látásom homályában angyalhajjá fonódnak. De amikor először csillant meg, éreztem, hogy valami rendkívüli történik velem, és belül ujjongtam, hogy meglátogat az angyalom. Úgy képzeltem el, mint ahogy a kis bibliai könyvjelzőn van megrajzolva, amit nagymamámtól kaptam: egy patakot átszelő hidacskán megszeppent kisfiú keresi a haza vezető utat, de jobb válla fölött ott lebeg angyala, nem engedi, hogy eltévedjen. Szeretem, ha nem jut eszembe a láthatósági mellény celofánja, mint magyarázat és békés leszek belül a csillogástól.
Egy hét múlva hajnalban ismét zaklatottan vezettem hazafelé. Nem tanulok. El kell engedni – észből tudom, de a gyakorlatban tudomást sem veszek agyam üzenetéről. A testi örömszerzés mélységeiben hemperegtünk, avagy a magasságokban jártunk? Utána kedves, elcsendesült beszélgetés. Búcsúzóul spontán szakadt ki belőlem a mozdulat: egy szeretetteli ölelés. Egy oszlopot öleltem: kezeit tanácstalanul széttartotta combjai mellett, és állát mereven kidugta bal vállam fölött. Átjárt ettől a kesernyés hideg és döbbenet: ez az ember képtelen szeretni.
Egyedül voltam a hajnali külvárosban. Az angyal nem volt sehol. A könnyeken át a lámpákat lestem. Ahogy elhaladtam mellettük, egymás után égett ki fényük. Görcsösen próbáltam visszaadni nekik a fényt, de nem ment. Már kiskoromban is játszottam ezzel: az akaratommal kapcsoltam föl- és le a közvilágítást. Többnyire sikerrel. Most nem sikerült. Adri kolléganőm szerint a fényt akkor ütjük ki, ha dúl bennünk az energia. Szerintem máshogy működik. Ha kiegyensúlyozott vagyok, és jóban vagyok magammal, akkor tudok fényt teremteni, ha csupa negatív gondolatok keringenek bennem, akkor kioltom a fényt. Így működik. Péter, a mérnök, akibe egyszer azt hittem, hogy szintén boldogtalan szerelmes vagyok, mindenféle áramingadozásokkal magyarázta a jelenséget, de csak mosolyogva hallgattam: tudtam, hogy nekem van igazam. Még akkor is, ha arra is rájöttem, hogy ha az összes világít, csak és kizárólag kiégni tud egy-egy, vagy úgy marad mind; akkor is, ha szétfeszülök a belső erőtől, új oszlopot új, fénylő izzóval nem tudok teremteni…
Pár héttel később elment. Velem együtt mindent és mindenkit itt hagyott, hogy meglelje önmagát, valahol máshol. Ez nem rólam szólt, csakis róla, és végig nyílt lapokkal játszva én is tudtam, hogy egyszer eljön az a nap. Sétáltunk még egyet, üresen fecsegve, ő már gondolatban ott, én még nagyon is itt, benne, majd az autómhoz kísért. Már nem csókoltuk meg egymást, csak átölelt. Szépen akart ölelni, határozottan és hosszan tartott, de kissé azt az érzetet keltette, hogy tanult a mozdulat, ellesett, nem belülről fakadó. Én nem akartam oszlop lenni, de mozdulata méregetésével úgy el voltam foglalva, hogy majd’ elfelejtettem visszaölelni. Széles álmosollyal próbáltam a könnyeket visszatartani, mint amikor fotóznak és várom a vakut, a fényt. Hazahajtottam arcomba égett szomorú művigyorommal. Ezúttal nappal volt, hiába is kerestem az angyalhajat, kétségbeesetten méregetve alulról az alvó lámpákat.
Úgyis visszajön, tudtam, hogy visszajön. Álmodtam róla. Még akkor, amikor alig ismertem. El fog telni addig jó pár nap, de visszatér. Nem hozzám, de ide. Ez valamennyire megnyugvást adott. Esténként hol boldogan, hol fájó szívvel figyeltem a lámpaoszlopokat. Örültem, ha visszaigazoltak, és hangosan felnevettem, amikor megpróbáltam átejteni őket, de lebuktam: ál-boldogságot sugároztam feléjük, de ők mégis kialudtak, és valóban, tudtam, hogy igazuk van.
Aztán egyik este majd’ kicsattantam az energiától, jó társaságban kellemesen töltöttem az estét. Hangosan énekelve közelítettem hazafelé és már előre vártam a lámpasort, hogy együtt ússzunk a fényárban. Még izgultam is a kanyarban, az oszlopok előtt. Majd hirtelen megfacsarta szívemet a döbbenet: az izzók sorra kialudtak, amint elhaladtam mellettük! De hiszen jól vagyok! Boldog vagyok! Miért? Elkezdtem perlekedni angyalommal is, majd őszinte értetlenségbe burkolóztam. Pár száz méter múlva viszont újból mosolyoghattam, mégis eljött a fény! Azt azonban már nem vehettem észre, hogy szemből jött és nem fentről, és a csattanást sem hallhattam már. De az angyalom egészen biztosan velem volt.