Te jó ég, mit csinálok? Tetszeni akarok? És ugyan kinek? Saját reakciómtól még idegesebbé válok, amitől pedig már nevetnem kell. Nem természetesen. És most már muszáj sejtelmesen belerévednem az előttem lévő forgatagba, különben akár bolondnak is nézhetnek, teljesen jogosan.

Csak egy újabb tavasz

Összeszorul a szívem, gyakran még össze-vissza is kalimpál, mikor megérzem a tavaszt, amikor pedig még az előszelét is nehéz elkapni a hideg télben, de nekem sikerül. Boldogság az, ami rám tör ilyenkor, és izgalom lesz úrrá testemen. Beleszimatolok a levegőbe, de még nincsenek illatok, hűvös van, metsző hideg, egy melegfuvallat, talán. Talán ez az, ami segít előre emlékezni és agyam gyorsan ki is színezi: hozzáadja a langyosat, a zöldet, a bársonyosat és mosolygok. Egy pillanat az egész, majd szertefoszlik, és csak az marad utána, hogy jó volt. Jó lesz! Ahogy múlnak a hideg napok, egyre többször érzem, és mire valóságosan is beköszönt, teljesen összezavarodok: tényleg itt van vagy csak megteremtettem magamnak? De akkorra ez már mindegy is, vége a varázslatnak.
Kiültem a hidegbe, az étterem elé. Pihe-puha melegsárga takaróba gubózva, a hősugárzótól kipirosodik az arcom és ég. Megteremtem magamnak az érzetet: igen, sebesen közeleg a tavasz és jó a kedvem. Kavargatom az egyre jobban sűrűsödő forró csokit, várom a férjemet, és közben néha belekortyolok a jéghideg Oranginaba. Igen, ez is kellett, mert ez is egy darab Franciaország. Összeköt emlékekkel, régmúlt érzésekkel. Koszos, sötét, recsegő padlójú szállodaszobákkal, végtelen sétákkal, túlzsúfolt múzeumokkal, crêperie-kel, boulangerie-kel, pâtisserie-kel, vad tekintetű vadul flörtölő fiúkkal, büdös sajtokkal, mosodákkal, ahol hónapokon át forgott rikítóan sárga tangám a komoly fehér ingek között… hát megint itt vagyok!
Fürkészem az embereket, próbálom történeteiket megfejteni, sokan vannak. Vidáman hömpölyögnek, hömpölyögve vidámak. A háttérben színes transzparensek, óriási acélgépek és a kedves kis kastély. Mezőgazdasági szakkiállítás. Semmi egyébről nem nevezetes a falucska, csak ez van nekik és a kastély. Valójában ez is kevés, ha a férjemet nem hívja meg az egyik mezőgazdasági gépgyár, én sem tudnám, hogy létezik egy ilyen konstelláció a világon, ami kiadja pontosan ezt a falvacskát.
Hirtelenjében megérzem, hogy néznek. Erősen, szúrósan, de nem tudom honnan. Túl sok az ember, nem látom, hogy ki az, aki ilyen szorosan befogott. Idegességemben nőies reflexem érvényesül: megnedvesítem ajkamat, beletúrok hajamba, kecsesen és nagyon lassan pozíciót váltok, és úgy teszek, mintha nem történt volna semmi. Te jó ég, mit csinálok? Tetszeni akarok? És ugyan kinek? Saját reakciómtól még idegesebbé válok, amitől pedig már nevetnem kell. Nem természetesen. És most már muszáj sejtelmesen belerévednem az előttem lévő forgatagba, különben akár bolondnak is nézhetnek, teljesen jogosan. Még átsuhan agyamon a kérdés, hogy vajon miért izgat, ha a világvégi francia nevesincs faluban bárki is bolondnak néz, de nem marad időm a morfondírozásra: megleltem a vadászó szempárt. Egyre közelebb jön, egyre gyorsabban, elszántan, le nem véve tekintetét rólam. Mintha oda akarna szögezni a székhez, hogy addig el ne mozdulhassak, míg hozzám nem ér. Vajon hozzámér? És miért fáj ennyire a viszontlátás?
– Gyönyörű vagy, érett nő lettél! Mit keresel itt? Leülhetek? – kérdezte és megragadta a szemközti szék támláját. Még mindig nagyon jóképű volt és szemlátomást örült nekem.
– Szóval, beérett a hamvas barack? Nem boncolgatom a megjegyzésed, bóknak veszem, köszönöm. – Mindig is kihozta belőlem a cinizmust, próbálom tompítani, de esetlen vagyok. Mosolygok.
– Hamvas barack, tényleg! Sosem tudtál bókot fogadni! – filmszínészes eröltetett kacaj köretként. Ez nem tetszik, de még mindig szaporán ver a szívem. Feltételezem, hogy ő is zavarban van.  – Szóval, leülhetek?
– Sajnálom, várok valakit – válaszolom kislányosan, és megszeppenek saját magamtól: miért nem mondtam meg neki, hogy a férjemet várom? Idegesen körbenézek: nem lenne jó, ha most felbukkanna.
– Értem. És láthatlak valamikor a közeljövőben? – kicsit lehűtöttem, de nem tudom eltántorítani.
– Szerinted, lenne annak értelme? – kérdezem. Mindketten tudjuk, hogy az értelemnek ehhez semmi köze. És az érzelmeknek sem. Nem más ez, mint ősi, elementáris testi vonzalom. Sosem volt más és mindig is erősebb volt bármi másnál. Ha sok-sok évvel ezelőtt nem tűnik el az életemből hirtelen, mintha elvarázsolták volna, minden hozzá vezető nyomot felégetve, talán egymást is felperzseljük.
– Mondd meg te! – már nem mosolygott. Elővett egy tollat, és a szalvétámra firkantotta a telefonszámát. Majd lehajolt hozzám, két kezébe fogta az arcomat és homlokon csókolt. Hátratántorodtam, de csak miután megcsókolt. Nem tudtam, mit tegyek, de ő nem is várt semmit, megfordult és eltűnt a tömegben.
Könnyes lett a szemem, egyre mélyebbre merültem felkavart érzéseimben. Nem szabad, hogy a férjem így meglásson – csitítgattam magam. Álarcot öltöttem, újból a tömeget méregettem, mintha érdekes lenne, és skáláztam magamban, mintha az egy mantra volna, mely nem ereszti csapongó gondolataimat. Lassan lenyugodtam. Szememmel férjemet kerestem. Vagy ő utána néztem?
Elhatároztam, hogy erős leszek. Belenéztem mélyen az Oranginás üvegbe és felhörpintettem a maradék jeges gyümölcslevet. Beleborzongtam, de elképzeltem, hogy a lelkemet is felrázza a hideg, erőre kapok. És akkor a semmiből előttem termett a férjem, szerelmesen rám nézett és össze-vissza csókolt, leült, majd mesélni kezdett. Még égett homlokomon a korábbi csók helye, féltem, hogy lángoló pecsétemet ő is észreveszi, de nem.
– Drágám, mi az ott a szalvétádon? – kérdezte hirtelen, megszakítva beszámolóját a kiállításról.
– Semmi. Valami számsor. Itt volt már, mikor leültem az asztalhoz – talán túl gyorsan vágtam rá, de ez nem tűnt fel neki. Pedig még a hangom is beleremegett a hazugságba.
– Akkor elkérhetem? – és már nyúlt is érte.
Majd a kis asztali mécses lángjába tartotta azt, és játékosan kiégette a telefonszámot, miközben csillogó szemmel mesélt tovább. Hol a szemeit méregettem, hol a számsort néztem. Vajon látott valamit? Vagy csak megérezte? Egyszerre próbáltam memorizálni és kitörölni a számokat az agyamból. Végül elengedtem őket. Azt hiszem, nagyon szeretem a férjemet.