A felismerés, hogy elfelejtettem kikapcsolni a mobilom, egy szempillantás alatt szublimálja a jókedvemet. Ez az átkozott készülék ott lapul a zsebemben, és bármelyik percben megszólalhat. Két kézzel fogom a nyeletlen táblát, a kamera az arcomba nyomul. Hogy veszi az ki magát, ha két vers között lehúzom a kesztyűmet, előkaparom a mobilom és kikapcsolom? Ki van zárva, hogy megtegyem.

A békeharcos magányossága

A telet, mint nemzeti identitásom szövetén esett egyik szakadást, kikérem magamnak. Ezzel együtt a mai nap a délelőtti ónos esővel, és a kevéske ráhullott hóval tényleg a legkevésbé megfelelő arra, hogy tűntessünk. Pedig mára ez lett betervezve. Megkértek, hogy lennék ott, és én, született pacifistaként, nem tudtam nemet mondani. Megbocsáthatatlan rutintalansággal előbb érkezem, minthogy elkezdődne. Így még jut egy tábla, amit a kezembe nyomnak, és a szervező az első sorba taszigál. Tiltakozásom eleve elvetélt. Kínos helyzetem már-már az elviselhetetlenig fajul, amikor szemben kamera lámpája villan. Szemközt kap, rám közelít, végigpásztázza arcom kétnapos sörtéit, és a csipákat a szemem sarkaiban. Akkor sem érezném rosszabbul magamat, ha puskát fognának rám.
Állok, kezemben a táblával és a kéményeket nézem, amint combnyi vastag, fehér füstöt okádnak. A gomolyagok nagy lendülettel törnek az égnek, aztán fáradtan konyulnak a havas tetőkre. Mind így kezdjük, aztán... Valaki a mikrofonhoz lép – megszakítva magányos bölcselkedésem – és Radnóti verseket olvas. A razglednicákat. Jó választás, és nemcsak az évforduló okán. Ütős versek, amik végre eltérítenek magamtól. A kényszerű szereplés és a hideg (félcipőben jöttem) már nem tűnik olyan elviselhetetlennek. Néha zene is szól. Régi számok, egykori kedvenceink, csupa háborúellenes nóta. Régi zenék, régi fiúknak. Vén hippinek érzem magam. Sehol egy gimnazista, egyetemista. Ha csak a gyerekeinket kihoztuk volna, megtölthettük volna a fél teret. Persze valamennyi igazoltan marad távol, de én tudom, hogy valójában ez az egész nem igazán érdekli őket. Talán túl régen volt már háború, vagy éppen ellenkezőleg, nap mint nap annak részesei. Az utcák jobb– és baloldalán sorakoznak a mindenkori jók és a gonoszok, és egymást köpködik a fejük felett, amikor köztük járnak. A fiaink, úgy tűnik, nem kérnek ebből. De nem kérnek a békedemonstrációkból sem. Így jóformán magunk vagyunk, egykori magunk, megszabadulva jelenünktől, egy időutazás részesei. Egy olyan utazásé, ami visszavisz egy sosemvolt országba, ahol az igenek és a nemek kontrasztosan vetülnek a falakra és a macskakövekre.
A tér gyakorlatilag üres. De ezt mégsem bánom annyira, mint kellene. Kisebb a vizsgadrukk. Két rendőr figyeli messzebbről az eseményeket. Mögénk felsorakozik még néhány jámbor polgártársunk. Előttünk a tévéstáb és két idős hölgy, akik bizonyára véletlenül jártak erre, aztán meghallották, hogy itten néha a bibliából idéznek, meg Istent emlegetik és itt maradtak. Kötelességtudatból, mert őket még így nevelték, és talán szánalomból. Látják, hogy ott állunk, fázunk és megsajnáltak minket. Értik-e, hogy Gáza, meg palesztinok, meg izraeliek. Talán ez utóbbiról hallottak már. De mi az a Gáza? Lehet, hogy van valami köze a gázhoz is, ami most nem jön a csöveken? Gáz, ami nincs. Lecipelték már a padlásról a rozsdás villanyrezsót, ha melegíteni kell valamivel, és kikészítették a szék hátára a molyrágta lajbit is, már ráérnek. És amíg itt fagyoskodnak a téren, addig sem fáznak otthon. Mert már lejjebb csavarták a konvektor szabályozóját, hadd maradjon másnak is abból a kevésből, ami még a tartályok aljában lehet. Mindenesetre nagyon kitartóak, és engem jókedvre derítenek. Ha tudnék, azonnal kieszközölnék egy kis nyugdíjemelést a számukra.
Derűs pillanataim azonban nem tartanak sokáig. A felismerés, hogy elfelejtettem kikapcsolni a mobilom, egy szempillantás alatt szublimálja a jókedvemet. Ez az átkozott készülék ott lapul a zsebemben, és bármelyik percben megszólalhat. Két kézzel fogom a nyeletlen táblát, a kamera az arcomba nyomul. Hogy veszi az ki magát, ha két vers között lehúzom a kesztyűmet, előkaparom a mobilom és kikapcsolom? Ki van zárva, hogy megtegyem. Itt állok, tűntetek, kiszolgáltatva most már nemcsak a szervezőknek, a helyi médiának, de a felém áramló mikrohullámoknak is. Hát nem könnyű egy békeharcos élete.
Pedig öreg vitéz vagyok már. Minden háborúellenes megmozdulásban, aláírásgyűjtésben ott voltam diákkoromtól fogva. Igaz, az első béketűntetésre még parancsra vonultam ki. Ott volt minden iskola valamennyi diákja. Nicaragua, szandinisták, Ortega, imperializmus, békeharc – felparázslanak bennem az egykori jelszavak. És még megvan a hangulat is, amint transzparensekkel, zászlókkal vonulunk végig a városon. Fegyelmezetlen, vidám csürhe, de akik tényleg békét akarnak, és akik kiélvezik a kiskanállal adagolt szabadság minden cseppjét. Gyülekezni, vonulni, tiltakozni, mint a Hair zárójelenetében, ez nem semmi. Én zászlót vittem (nemzetit? vöröset?), és másnap intőt kaptam, mert állítólag tiszteletlenül viselkedtem vele.
Mostani szónokaink szerencsére irgalmas emberek. Röviden beszélnek. Noha egyházi emberek is vannak köztük, mind a négy történelmi egyház részéről. Pedig lelkésznek lenni veszélyes szakma. Hozzászoktak, hogy a hallgatóság végül nem szavaz az expozéjukról. De ebben a hidegben szerencsére nem kelnek versenyre egymással. A katolikus nem kenetteljesebb, mint amit még el bírok viselni, és a protestánsok sem akarnak egy bibliai sorból félórás lelki támaszt faragni. Az izraelita hitközség vezetője is egyszerűen beszél.
A hideg felkúszik a lábaimon, és elfagyassza térdeimet anélkül, hogy észrevenném. Csak amikor a testsúlyomat akarom áthelyezni egyik lábamra, akkor észlelem, hogy ez nem fog menni. Érzem, hogy ha nem ér véget tíz percen belül a békés demonstrációnk, szégyenszemre összecsuklok. Meglehet, hogy ezzel tenném a legnagyobb szolgálatot ügyünknek. „Egy demonstráló összeesett a béketűntetésen,” – ennek legalább lenne némi hírértéke. Még egy szónoklat, még egy nóta, vagy vers, és tudom, naggyá teszem a demonstrációt. De a szervező keresztülhúzza a mártíromságról szőtt terveimet, és megköszönve a részvételt, véget vet az időutazásnak. Leteszem a táblát, alig bírok lépni, kapaszkodnom kell, hogy el ne essek. Megöregedtem? Lemondtam az alkoholról, nem eszem éjféltájt, nem iszom napi három kávénál többet, alig dohányzom, szexből is győznék többet. Most már a békeharcról is le kellene szoknom?