Azonnal észrevettem. Ott feküdt, az ágy közepén, egy ócska rongyba bugyolálva. Először azt hittem, valami állat. Egy nyest például, valahogy beszökött a szellőzőrendszeren át és idelent talált menedéket. De kitisztult a látvány és minden világos lett.

A pince

Rózsát akartam venni neki, de a kórház virágboltjában csak koszorúkra, szegfűre és riasztó cserepesekre bukkantam, meg pár elsárgult kardvirág haldokolt egy hosszú nyakú vázában. Nekivágtam az utolsó lépcsőfordulónak, átgázoltam a társalgón és kiléptem a kerámiakockás balkonra. Megpillantottam a magas jegenyék koronáját és elfogott a szédülés. Ormótlan vászonruha lebegett a testén, de az arca szokatlanul élénk volt, szinte láttam, ahogy a bőre türelmetlenül nyeli a napsugarakat. Az erkély omladozni látszó betonkorlátja derékig ért. Elképzeltem, amint véletlenül megbillenek, zuhanok három emeletet és szétzúzódom odalent a betonon. Váltottunk halkan néhány szót, közben rágyújtottam. A korlát falán apró, fekete pontok látszottak, e gyakori dohányzást sejtető jelekből merítettem bátorságot a füstöléshez. Hallgattunk egy darabig, összeszedte a holmiját és hazamentünk.

Otthon csináltam pár szendvicset. Azt mondta, jól érzi magát, sokat aludt, de szívesen ágyba bújna újra. Nem vérzett már, csak a hasa szúrt néha. Aztán este újra jelentkeztek a fájdalmak és a vér is megszaporodott. Bevackolódott egy pokrócba, kitámasztotta párnával a derekát, a keresztcsontját simogattam. Arra kért, ha éjjel felébredek, ellenőrizzem feneke alatt a lepedőt, nehogy elvérezzen.

Nem tudtam aludni. Ültem az internet előtt és orvosi szájtokat olvasgattam. Úgy döntöttem, utánanézek a folyamatnak. Érdekelt, milyen érzés lehet, ha valakiből egy valóságos élőlényt távolítanak el. A szakirodalom szerint az abortőr szétfeszíti a méhnyak izomgyűrűjét, aztán úgynevezett vákuum-aspirációs művelettel valami műanyag szívócső a magzatot darabokra szakítja, hogy széttrancsírozva végezze egy üvegpalackban.

Hirtelen átrohant bennem az elmúlt hét minden pillanata. A teszt, amin félelmét beigazolva két sötétkék csík jelent meg. Napokig habozott, elment a nőgyógyászhoz, aztán begyalogolt a kórházba. Amikor közölte velem, mire készül, csak hallgattam lesújtva. Már nem tehettem semmit, láttam rajta, hogy eldöntötte. És én alig tiltakoztam. Motyogtam valamit halkan, hogy ez a rémtett hosszú évekig kísérteni fog majd, de nem háborogtam, nem próbáltam meggyőzni arról, hogy ez nem helyes. Nem toporzékoltam, hanem megdermedtem a kihívástól.

Éjfél körül felébredt. Láttam, hogy a szemgödrében egy könnygolyó hever, lassan szétpukkad és az arcára folyik. Sajnáltam őt, de haragudtam is magunkra. Beszélni kezdett. Elmesélte, hogy a műtét reggelén újra megvizsgálták, aztán délig bóbiskolt a kórteremben. Nem ehetett egy falatot sem és egyetlen korty folyadékot sem engedélyeztek neki az orvosok, ezért úgy döntött, elszív odakint pár cigarettát, hátha elveri az éhségét és a szomját. De a tűző napon szédülni kezdett és majdnem elvesztette az eszméletét. Alig emlékszik arra, ahogy felfektették a betegszállító kocsira.

Amikor az utolsó ultrahangok is elhaltak, egy kemény kartonlapot nyomtak a kezébe, melyen szabályos táblázatba foglalva szerepeltek a fontosabb adatok: a petezsákocska átmérője és az egészséges szívritmus. Nem tudta eldönteni, ez az információ kinek a szívére vonatkozik. A műtét előtt néhány perccel az is eszébe jutott, talán jobb volna mégis hazamenni. Alig ezer méter, gyalog is csak tíz perc. A cikk végén, amit éppen befejeztem, a következő mondat állt: "A szív az első szerv, amely kifejlődik a magzatban; mikor még csupán babszem nagyságúak vagyunk, a szívünk már akkor is láthatóan lüktet."
 
Kikapcsoltam a számítógépet és leheveredtem. Arra ébredtem, hogy hangtalanul nevetek. Vetettem egy pillantást az ágyneműjére, szerencsére mindent rendben találtam. Elszívtam két cigarettát, aztán felöltöztem és elindultam.

A pince, amely a négyemeletes társasház alatt terül el, légoltalmi óvóhely volt a háború alatt.  Nem egyszerű flakkok sorakoznak odalent, hanem labirintusszerű járatok keresztezik egymást és ágaznak szét szabálytalanul a mélyben. Amikor ideköltöztem, átmenetileg odalent tároltam a felesleges cuccaimat. Először viccből említettem, hogy jól jönne, ha néha levonulhatnék, a nyugodt munka érdekében, de később ő maga javasolta, rendezzem be dolgozószobának, hangszigetelt bunkernek, ahol senki sem háborgat, ha rám tör az ihlet.

Ismertünk egy mesterembert a szomszéd lépcsőházból, őt kértem meg arra, hogy segítsen. Letakarította a falakat borító pincepenészt, festett és meszelt, végül felszerelt egy vasajtót is, acélzárakkal. Kezdetben gyakran lejártam, de később egyre ritkábban adódott alkalmam, hogy földalatti búvóhelyemet élvezzem. Nem hagyhattam volna egyedül, mégis úgy éreztem, hogy most le kell mennem.

Egy sötét pince éjjel, nem túl szimpatikus hely. Lebotorkáltam a dohos mélységbe, kerestem a villanykapcsolót. Derültem a saját ostobaságomon, de be kellett vallanom, hogy lapul bennem egy kis félelem. Végül megembereltem magam, kinyitottam az ajtót, lenyomtam a kilincset és beléptem. Régóta jártam ott, láthatólag elhanyagoltam. A falak újra sárga penésztől voltak foltosak, a plafonon csupasz villanykörte lógott, vak fény áradt a helyiségre. A sarokban poros dívány állt, rajta szakadt ruhadarabok hevertek.

Azonnal észrevettem. Ott feküdt, az ágy közepén, egy ócska rongyba bugyolálva. Először azt hittem, valami állat. Egy nyest például, valahogy beszökött a szellőzőrendszeren át és idelent talált menedéket. De kitisztult a látvány és minden világos lett. Leküzdhetetlen rémület lett úrrá rajtam, remegni kezdtem. Egy embrió volt az, kancsal szemekkel, piszkos arccal. Mintha valaki hangtalanul közölte volna velem, ráeszméltem a rongyból előbukkanó lény kilétére. A csúf vakarcs megmozdult, a szemei céltalanul forogtak, vartyogó hangok törtek fel a torkán. Olyan benyomást keltett, mint egy irtóztató szörnyeteg, élőhalott, pici zombi, eleven szellem, vérfagyasztó kreatúra egy horrorfilmben. Tenyérnyi fantom tekergett a heverőn, kis lábaival vakon kaszált széthasadt pólyájában. Egy ideig bénultan figyeltem, aztán bezártam az ajtót és visszatértem a harmadik emeletre.   

Nem voltam odalent azóta sem és az éjszakai látogatásomról sem meséltem. Reggel vidáman ébredt és azzal fogadott, hogy a helyzethez képest javult az állapota. Már nem is vérzett. A műtétről nem beszéltünk többet. Valamilyen néma, kegyetlen egyetértés jött létre köztünk abban a kérdésben, hogy a történtekről hallgatni kell. Jobb így. Nem tudhatja, hogy a pince mélye egy szörnyet rejt és ez a lény a mi teremtményünk. Az én gyermekem.