Akár egy heroinfüggő, aki gyógykezelésre szorul, és elvonókúrát erőszakol magára. Egyszerre vagyok a díványán friss adagjáért őrjöngő, testének parancsolni képtelen drogbeteg, és a józan orvos, aki szakértő szemmel nézi végig leszíjazott páciense vergődését és a terápia lépéseit szigorúan betartva, a gyógyulásig próbálja segíteni. Nézd ezt a fiút, mondom magamnak, már megint a magasba dobálja verítékben fürdő testét, véresre harapott öklökkel követeli az emberhúst, a legveszedelmesebb kábítószert, amit csak ismerek.

Idegen város

Mintha egy rendkívül nehéz sakkfeladványon töprengenék, amelynek nagyon sok megoldása lehetséges, de talán egyetlen lépés sem vezet eredményre, mert valójában nincs is megoldása, csak az örökkévalóságig tartó lépéstehetetlenség van, és bármerre indulunk, végül ugyanarra a pontra jutunk. Ha nem döntöm le a tábláról ezt a képtelen felállást, marad minden a régiben. Újra lerohant a jól ismert, átkozott, romboló eufória, a beteljesülés ígérete és lehetetlensége. Olvasni próbálok, de szétfutnak a szavak. Felrakok egy lemezt, de a zene megsokszorozza a fájdalmat. Megpróbálom lefesteni a szavaimmal, de nem tudok pontos képet adni róla, csak részletekre emlékszem a testéből, most úgy jelenik meg a képzeletemben, mint valami kubista mázolmány bizarr nőalakja. Először a fülcimpája, aztán a száj, a vékony ajkak, ahogy beszéd közben ide-oda tornásznak, önálló ikerlények, és az a jellegzetes nevetés ketté rántja őket. Az áldott, robbanó nevetés, az arca, mint egy nyugalmas víztükör, engedelmesen szétszalad, csobbanássá fut szét, mintha követ hajítanék egy tó közepébe. A két apró mell, a puha csípő, combjai odvában barna szőrláng. Egy elveszett festmény, titkos magángyűjtemény darabja, szétszórt részletekben, mértani kockákból álló avantgárd műtárgy, több test és arc egymásba csúszva. 

Akár egy heroinfüggő, aki gyógykezelésre szorul, és elvonókúrát erőszakol magára. Egyszerre vagyok a díványán friss adagjáért őrjöngő, testének parancsolni képtelen drogbeteg, és a józan orvos, aki szakértő szemmel nézi végig leszíjazott páciense vergődését és a terápia lépéseit szigorúan betartva, a gyógyulásig próbálja segíteni. Nézd ezt a fiút, mondom magamnak, már megint a magasba dobálja verítékben fürdő testét, véresre harapott öklökkel követeli az emberhúst, a legveszedelmesebb kábítószert, amit csak ismerek. Persze nem először kezelem, már többször látszólag gyógyultan távozott, de hát a külvilág aligha garantálja egészségét, és aki egyszer megfordult itt, idővel úgyis visszaesik. Elég, ha megint beetetik, és felelőtlenül elfogadja a csábító adagot. Fogadkozik, hogy csak ezt az utolsót, ettől ugyan mi baja lehet, mígnem egy éjjel ismét túllőve támogatják be az ügyeletre.

Az egyetlen gyógyszer az alvás, meg a néma üldögélés, belátva, hogy semmit sem tehetek a gyötrelem ellen. Újra jelentkeznek az ismerős tünetek, kis testneszekből lehet sejteni a kór jelenlétét. Odakint a szemerkélő eső zuhogássá komolyodik, és akár egy fürge giliszta, mely a csapadék hívására próbál kibújni a talajból, alattomos fájdalom moccan meg koponyámban. Tehetetlenül átengedem testemet a roham akaratának, ahogy az epilepsziás is elnyúlva hagyja végigáradni magán saját idegei dühét, én is csaknem betessékelem szervezetem hajlékába rég látott ellenségemet. Rajta, úgysem tehetek egyebet, vedd el belőlem, ami kell, fossz ki bátran, hiszen védtelen vagyok veled szemben. Csönd van, csak az eső zaja szüremlik be és a bojler rézcsövei rándulnak meg a fürdőszobában. A hűtőszekrény is bekapcsol, röviddel később fáradt morgással elhallgat. Érzem, ahogy a testemet birtokba veszi egy mozgó teher, mintha nehéz árnyék férkőzne a talpamhoz, hogy onnan lábamon át gyomromig, arcomig kússzon, s befészkelje magát az agyba. Meditálni próbálok, de nem tudom, hogyan kell az érzékek és gondolatok akaratlagos elzárásával, meghatározott légzéstechnikával elmerülni a tudattalan tengerfenekére, ezért inkább halkan beszélni kezdek.

Semmi baj. Nyugodj meg, nem először éled meg ezt a betegséget. Hiába akarnál ellene tenni bármit, ő parancsol most. Ne gondolj semmire, csak hunyászkodj meg előtte, légy teljesen az alávetettje, engedd át magad a hatalmának. Hiszen semmi mást nem akar, ezt pontosan tudod, mint lezajlani, átvonulni rajtad. Végig akar seperni a testeden, akár a homokvihar. Legfeljebb arcodat vászonba pólyálva kivárhatod, míg elvonul s betemeti arany rakományával a hátad, de hiába egyenesednél fel méltatlankodva, telefújja égető porral a szemeidet. Maradj teljesen nyugodt és várd meg, amíg végleg legyűr, beletúr az agyvelő lágy rétegeibe. Add át magad a fájdalomnak, hiszen nemsokára megszűnik majd. Nem tehetsz semmit, erre többé nincsen semmilyen gyógyszer. Egyetlen fegyvered az idő tudata, a bizonyosság, hogy miután végez a kínzással, kilép belőled, aztán vége. Ezt az egyet, az időről való tapasztalatot használhatod fel ellene. Elég ahhoz, hogy túléld.

A levélmintás függönyre pillantok, figyelem a mintázatát. Nem érzek szomorúságot, csak fájdalmat, igazi, testi fájdalmat, az odvas fog és a tört csont, a nyílt seb forró fájdalmát. Tudom, hogy bennem van, birtokba vesz és szabadon tombol odabent. Figyelem a függöny levélmintáit és látom, hogy ezek a levelek valamilyen más alakzatot öltenek, más formákba nyílnak, sohasem látott lények sereglete bontakozik ki a levélmintákból, csőrüknél összenőtt kiskacsák, furcsa állatkák, hegyes cickányorr és tengeri csikó sörénye, aztán egy hatalmas arc, gyümölcsdarabokból festett Arcimboldo-portré, egy gúnyos vigyorba révedő óriás bohócfej. Kezelhetetlen állapotba zuhantam, sem alkohol, sem szó, sem halántékhoz szorított pisztoly nem segíthet rajtam. Legfeljebb, ha kopogást hallok és újra belép a szobámba. De ilyesmi nem történhet meg. Talán észrevétlenül átcsúszom az álomba, idővel biztosan elfárad az agy, ekkora szorongás terhe alatt. Éber kín ül bennem, csillapíthatatlan.

Lehunyom szemeimet, sötét kráter nyílik előttem, az idő felrobban, megsemmisül, darabokra szakadva csupán a fájdalom detonációja marad. Idegen városban járok. Az utcák néptelenül bámulnak rám, csak valami túlvilági, félelmetes morgást lehet hallani az aszfalt szarkofágja alól. Fekete felhő áll mozdulatlanul az égen, cigány kislány szalad el mellettem, pocsolyákon keresztül vágtat át, kis kezeivel felhúzza tarka szoknyácskáját, nehogy sár érje. Önkéntelen derültség ömlik szét arcomon. A fák közt felmagasodó haszontalan gyomnövények olyan benyomást keltetnek, mintha kitárnák a magasba hajtásaikat, élni, növekedni akarnának. Átkeltem egy határon, ahonnan nem vezet út sehová, lebomlanak a mondatok, kiürül a nyelv. Nincs utána semmi. Legfeljebb az ima és a becézés marad: két árva műfaj, sebezhető gyerekarccal. Vagy a legelső ismeretlen nyelvemlék hangalakján szólni. Egy nyelv előtti jelbeszédhez visszatalálni. A testedbe akarok feküdni, beleömleni a szerveidbe, elnyúlni a beleidben, takarózni a húsoddal. OHavas ösvényt látok, amely fenyvesek sötétjébe vezet. Nem beszélni többet. Nem beszélni arról sem, hogy nem beszélni többet. Egy megíratlan utolsó bekezdés fehér helye.