Egy vékony, sápadt ember topogott be kissé fáradtan. Nagyot tüsszentett az orrába ragadt portól, majd kezével vonakodva megtörölte orrát. Dolga végeztével szipogott még egy kicsit, majd óvatosan a teás kancsó irányába oldalazott a szűkös térben.

Parkolóőrök

    Magányosan álldogált az útszélén egy őrbódé az éjszakában. Nem járt felé senki, egyedül a csípős szél köszönt néha be az útról. Sorompója felvonva, mintha nem is akarna senkit se kint, vagy bent tartani. Egyébként se volt elkerítve a parkoló, így az egész puszta formalitássá degradálódott. A bódé ajtaja fölött egy kis lámpa világított csupán megtörvén a levegőben békésen úszó porszemcsék álmát.
    Ám az ajtó mögött már több élet volt, hiszen a szűkös pár négyzetmétert szinte teljesen kitöltve egy overálos bácsika üldögélt feltett lábakkal. Őszes bajsza mögül nézte a pár centis fekete fehér tévén a múlt heti híradás ki tudja hányadik ismétlését. Kezében már rég kihűlt teát markolászott csüggedten, néha-néha beleszürcsölve a mindig utolsó kortyba. Békességben ült ezen a hajnali órán egymagában, és élvezte minden percét. Annyira élvezte, hogy majdnem el is bóbiskolt volna, ha nem rúgják be mögötte az ajtót.
    Egy vékony, sápadt ember topogott be kissé fáradtan. Nagyot tüsszentett az orrába ragadt portól, majd kezével vonakodva megtörölte orrát. Dolga végeztével szipogott még egy kicsit, majd óvatosan a teás kancsó irányába oldalazott a szűkös térben. A széken ülő bácsi az egész kis jelenetre rá se hederített, továbbra is koncentrált hol a képernyőre, hol a kezében nyugvó törött fülű csuporra. Ez láthatóan idegesítette az újonnan érkezettet, így rövid gondolkodás után megpróbálta magára vonni a figyelmet.
    – Nincs kint semmi érdekes – mondta, de hamar ráébredt, hogy ezzel nem mondott túlzottan meghökkentő dolgot.
    – Körbejártam az egész placcot, de pár csótányon kívül sehol senki – próbálkozott tovább. Az öreg egyetlen reakciója a bajszára szállt hajszál lefújása volt. Ezen felbátorodva megragadta a kancsót, és magának is öntött egy kicsit a meglehetősen erős és kellemetlen ízű teából.
    – Olyan kihalt az egész parkoló, senki se hagyta itt a kocsiját – folytatta kissé lelkesebben, miközben óvatosan nekidőlt a pultnak – mondjuk igazándiból megértem. Én se hagytam volna itt soha, nincs itt semmi, csak a puszta és a csend. Már ha lett volna kocsim, persze. Pedig mindig is szerettem volna egyet, csak nem engedhettem meg a fizetésemből. Kár. Megkönnyítette volna az életem. Most meg már... – kereste tétován a megfelelő szavakat, majd rövidesen feladta és a csupor fenekéhez menekült. Az öreg erre helyezkedett egy kicsit a nyikorgó széken, majd egy halk hümmögéssel jutalmazta társát.
    – Igazándiból – szürcsölt még egyet a teából és folytatta – nem is értem minek építettek ide parkolót. A legközelebbi város, vagy látványosság is kilométerekre található, és ez az út se nevezhető éppen egy sztrádának – egy pillanatra elgondolkozott, majd fejét kicsit előre döntve jelezte, hogy nagy gondolat született.
    – Biztosan terveztek ide valamit. Mert azt csinálják az emberek, nemde? Kitalálnak valamit, megtervezik, aztán megvalósítják! Végül aztán elégedetten dőlnek hátra és ünneplik a teljesítményt. Mindenesetre csúfosan félbeszakadt ez a nagy ötlet is. De szerintem talán nem igazán fáj most pont emiatt a fejük – összegezte szárazon. Az öreget persze ez szintén nem hatotta meg, csak úgy, mint a tegnap, tegnap előtt, vagy az elmúlt évben bármikor elhangzott hasonló elmélkedése. Kissé görnyedt háttal folytatta:
    – Pedig lehet, valami hasznos dolog épült volna ide – mondta miközben szomorúan nézegette a csupor sötét mélységeit.
– Azért megnézném, mit is akartak. Vagy olyan szívesen megnéznék most bármilyen új épületet. Valahogy megnyugtató lenne látni, nem tudom. Ezidáig egyszer se gondoltam így egy házra, hídra vagy akár egy jellegtelen parkolóra, furcsa. Azt hiszem én is megváltoztam, nem csak más – tette hozzá kissé keserűen. Az öreg erre felállt, kikapcsolta a tévét, visszatette bögréjét a kancsó mellé és lassan kisétált a bódéból. Társa követte őt, mivel nem volt jobb dolga. Meg amúgy is, ki tudja, hátha történik valami. Megálltak a sorompó tövében, és együtt kémlelték a sűrű éjszakát és a felhők mögül néha kikacsintó teliholdat. A hegyek mögött a távolban fények villogtak, egy későnyári vihar benyomását keltve. Percek múlva ismét megszólalt a sápadt őr, kezében az immár üres csuporral.
– Ezért vagyunk itt? Hogy őrizzünk egy parkolót?
Az öreg pár másodperc csöndet követően nagyot sóhajtott, majd bajsza alól kifújta a levegőt, mintha csak füst lenne.
    – Nem fiam – törte meg váratlanul a csendet. – Azért vagyunk itt, mert ez a dolgunk. Másnak más. Nekünk ez. Hálás lehetnél, hogy itt vagy, és nem máshol – dörmögte lassan a bajsza alól. Mindezt hosszú hallgatás követette. Együtt nézték az egyre hevesebb villámlásokat. A fiatalabbik őr néha ásított egy nagyot, és nézegette az unottan úszó sötét felhőket. A hold lassan eltűnt, és egyre halványodott a sötétség is. A csöndet végül megtörte a fiatalabbik őr.
    – Hajnalodik a hegyek mögött.
    – Az csak a sugárzás – válaszolt a másik, majd megigazította a vállán a puskát, és elsántikált járőrözni.