Ha minden igaz, kiadják a verseskötetét. Erről még senki sem biztosította, de ő tudta. Hiszen olyan remekmű! Meg se fordult a fejében, hogy más nem tudja, milyen hosszú úton jutott el idáig, nem érti, mekkora dolog, hogy végre befejezte.

Várakozás

 A váróteremben ült, a szemben álló piros huzatú székeket és foteleket bámulta. Elnézte, ahogy egy recepciós hölgy iratokat rendezget, és nézte a sürgő-forgó embereket. Valójában nem sokan jártak arra, de aki elment a szobában, az sietett. Néha átvágott a termen egy komoly embernek látszani akaró férfi, akivel egy fiatal fiú próbált lépést tartani, papírlapokat szorongatott a kezében és miközben a másik nyomában loholt, valamiről győzködte.
 Ő maga egy kis jegyzetfüzetet szorongatott kezében, ide-oda hajlítgatta, a kezét is tördelte.
 Ha minden igaz, kiadják a verseskötetét. Erről még senki sem biztosította, de ő tudta. Hiszen olyan remekmű! Meg se fordult a fejében, hogy más nem tudja, milyen hosszú úton jutott el idáig, nem érti, mekkora dolog, hogy végre befejezte. De számára magától értetődött, hogy egy zseni munkáját tartja a kezében, hisz büszke volt rá, és olyan magabiztossággal töltötte el ez a tudat, hogy természetesnek vette, hogy el fog másokat is ragadtatni ez a temérdek remekmű, ez a rengeteg csodálatos, hihetetlen költemény.
 Mégis izgult. Tördelte a kezét. Mi van, ha nem jut el az emberekhez? Az egy dolog, hogy remek költemények, de nem ismerhetik őket, ha a kötet nem kap elég publicitást.
 Elment előtte egy kecskeszakállas, komor arcú, szúrós tekintetű férfi.
–    Jó napot – köszönt.
 A férfi csak biccentett, bár inkább morgott egyet.
 A szemben álló fotelben helyet foglalt egy hosszú szakállas, lófarkas ember, egyik kezében kemény fedelű könyvecske, másikban cigaretta. Elterpeszkedett, egyik lábát felrakta a másik térdére. Merően megbámulta őt, lenéző pillantásokat vetett rá, majd beleszippantott cigarettájába.
–    Jó napot – nyílt ki egy ajtó, és az újonnan érkezett férfi besétált.
 A várakozó kezdte elveszíteni a türelmét.
 Mi lesz, ha a versei nem tetszenek majd az olvasóknak? Ha csak ő szereti őket, mert büszke rájuk? Annak a három embernek, aki olvasta a kéziratot, biztosan tetszett. Legalábbis ezt állították. De mi van, ha nem lesz senki más, akinek tetszene? Mi van, ha rossz véleménnyel lesznek róla?
 Eltelt egy óra. Csak várt, várt.
 Mi van, ha ki sem adják? Ha nem tetszett nekik?
 A recepciós hölgyet leváltotta egy férfi. Megint elment arra  a kecskeszakállas ember, másodszor már emberszámba se vette.
–    Szerintem el sem olvasták! – dörmögött a várakozó, majd felállt, ezzel lélekben kettétörve nagy álmait.
 Az ajtóban a recepciós megjegyezte:
–    Ezért aztán megérte várakozni…
–    Meg! – felelte, és nagyot rántott a kétszárnyú ajtón.