Nem csoda, hogy még ma is kerülnek elő lőszerek, meg bombák a domdoldali erdőben. Akár egy nagyobb nyári zápor kimoshatja a földből, vagy a vihar kidönti a fát, és fölhozza a kicsavart gyökér.

Amíg vártam, hadd forrjon fel a víz, rágyújtottam, és bámultam a gázrózsa lángját, ahogy körbefogja kanna alját. Ezen a napon se mozdultam ki a lakásból.

Ha a civilizációk saját magukhoz mérik a világvégét, akkor mért ne tehetné ugyanezt mindenki egyénenként? Végtére az ember is azért jött ide a szultán városába, mert otthon látszólag már véget ért minden, és nem volt mit tenni.

Az afgán síoktató a szeme elé húzta a síszemüveget, majd aláindult. Siklott, szépen csinálta. Elegánsan. A bukkanóknál ugratott is. Aztán a völgy aljában akkorát esett, hogy percekig szitált az afgán hó.

Lassan, egyszerre hajoltunk a nagy, piros lábos fölé, amelyben percek óta, rendületlenül forrt a leves. Arcunkba ugyanaz a farkasüvöltés mart bele, mint Tamáséba az előbb, mindketten láttuk a végtelen, mozdulatlan, behavazott erdőt magunk előtt.

Most először kísérleteztünk azzal, hogy karajnak bontsuk szét a disznót, és ez olyasféle tudást kívánt, amihez szakembert kellett fogadnunk. A nagy precizitást követelő művelet rányomta a bélyegét az egész torra. Mindenki ideges volt, még a pálinka is csak ímmel-ámmal fogyogatott.

A nő megszorította a vállát, és belépett a sötétségbe.
Szív még utána szólt.
– Tudod mi ez az egész, édesem?
Bebújsz egy üres kalitkába, madarat fogni.

Azt szeretném, ha mindent befestene, átólcettig, még az ablakokat is. Nekem egy egész életre lenne szükségem, a világra magára, addig festve, mázolva egymásra mindent belőle, hogy végül, mint egyetlen összefüggő felület lepje be ezt a szobát. Mindent, amit valaha látott vagy hallott, fel kellene, hogy fessen ide, míg végül kivehetetlenné válnak egymáson a vonalak.

Szív hideget sírt. Hideg könnyek. Fázott a keze nagyon. Fújt a szél, a tenger rányalt a cipőjére. Jó volt, hogy fázott a keze. Ez egy másik világ volt, mint amelyikről már tudott valamit, erről itt nem sokat, valamennyit, talán.

Az Úristen szükségéről sokat nem lehet mondani, mert az titok. Az is lehet, hogy nem az ő szüksége, hanem másvalakié, aki majd csak később érkezik, de ez majd kiderül.

Könnyű az enduro teste, de szívós. Magas a nyerge, és kényelmesek a kiszolgáló egységek. A kerekek átmérője ideális, a köpeny mintázata durva. Az egész gép olyan, mintha álltában is a rohanást gyakorolná.

A Földön év tízezredekig nem létezne más, csak hangával, szamárkóróval és vörösfűvel benőtt domboldalak ott, ahol most bérházak állnak; a hídlábak csonkjai a Temzében, amint körülörvényli őket a víz; madárfészkek a British Museum valahai olvasótermében meg a síneknek a talajt vörössé színező vasrozsdája az Ilford-i vasútállomáson.

Anya félt. Úgy félt, mintha éppen most történne meg, ami három éve, csak sokkal nagyobb súllyal, sokkal inkább hangsúlyozva a jóvátehetetlent, valami, amihez nem lehet érni, amihez nem lehet szólni, ami tulajdonképpen úgy van, hogy nincsen.

Az ember leheveredik, hamar elnyomja az álom. Most máshol van. Úton két világ között. Az egyiknek a vége talán ott lesz majd Yogyakartánál, ahogy még az Úristen mondta Budapesten.

Ráfordultam, lassan, egész testemmel. Figyeltem, ahogy menekül a tekintetem elől. „Te kellesz, Mária Eszter. Te magad. Egy egész éjszakára.” Felröhögött a maszat az arcán, „anyuci döglik, te meg hiába…” Ő hajolt közelebb. Ő mozdult felém, kifeszülve a levegőben. „Honnan tudod a nevem?”

letüdőztem a ködöt azután a cigifüstöt mindkettőt kifújtam azután csak a ködöt azután a cigifüstöt együtt a köddel megint kifújtam szorítva szájam sarkába piros bondomat oda-oda nézve hogy ne lássanak a kamerák

A lantot valahogy nem akarták megjavítani. Sok mesternél jártam, mindegyik talált valami kifogást. Ki ezt, ki azt, még csak nagyon meg se nézték, akárha tartottak volna tőle, mintha valami rosszat hordozott volna magában, ami árt, feldúl, felkavar.

Kinyitod a halat és belemászol a hajóba. A horgot kiakasztod a tátogó ajkakból. A kiszámíthatatlan emelkedik jogerőre most.

Nekem ez a várakozás kis híján meghaladta a tűrőképességemet, közben meg az is eszembe jutott, hogy most nem izgalmas kirándulásra megyek, hanem egy városi fogorvoshoz, és ez rosszabb esetben fölérhet egy kínvallatással. Nem is tévedtem sokat. De előbb még megbámultam a füstjével szinte az eget karistoló, félelmetes cservenkai gőzöst.

Nem láttam semmit a szememmel, nem hallottam semmit a fülemmel, viszont eltűnődtem azon: hogyan is láthatnám a testemből testemet, hallhatnám hallásomból a hallásomat – igencsak belegubancolódnék; jóformán a csöndig himbálódzik az eső, én pedig átélhettem eközben azt, amit leírt már valaki: ha nem tudunk magunkról, élünk.