A hídon át pedig
a Traján út felől
egy férfi ballagott
és szája zárva volt
és szája ferde volt
mint akit éjszaka
négy rendőr vallatott.

Kel a nappal és jön az este,
és soha semmi változás,
csak körbe-körbe művarázs.
(Payer Imre)

A törzsfejlődés bennük érte el
Malevics Fehér alapon fehér négyzetét,
És Mallarmé üres papírját.
(Acsai Roland)

Viszem az utat. Magamban hordom a lélegzetet, ami felfújja az égre a csillagokat. A hasamban sóhaj. Vékonyka buborék. Levegő nyelvén szélkerék. Üveghajú lány, fák és sistergő levelek. Az elhullás álomszerű. Elviszi, amit elvihet.

 
a nép cirkuszt és gyakran szeszt kiván.
Igyon inkább vizet,
amelyben felpezseg a buborék –

 
 
Lassan lépeget egy-két árny.
A jó idők üres fészkekbe szállnak.
A fájdalmad, hogy ne tréfálj,
túl nagyra nő. Az emlékek szedálnak.

Láttál már ezt-azt
és messze még
az éhhalál, el se jön,
valamit kitalálsz
úgyis.

a stroke az nem ilyen
az lassan maszírozza
a kezet először meleg van
és jó még rágyújt ahogy kell
újév van utána fogadja meg
hogy nem többet

Az élet míg meg nem születik,
mélyen hál a maga-nemtudás
csöndes éjében,
aztán, majd
koporsójában éppen azt álmodja,
ami bölcsője előtt volt vele.

Ha naplót vezetnék (de hiszen vezetek!)
pontosan rekonstruálhatnám az események forgatagát,
különös hangsúlyt fektetve …
Malevicsre, Hodaszevicsre, Bunyinra,
Newton sírjára, ahol egy estén láthattam apa árnyát ellebegni,
a táncosnőre, Nyizsinszkij tánckarából

barna, kis vonalak amorf drapériája,
mintha millió,
barna hangyára estem volna szét,
nem maradt le egyetlen pont,
egyetlen, rovarnyi
tollvonás sem.

Minden marad a régiben. Mondtad.
Épp angyal rak össze egy hegedűt.
A másik unikumot kortyint. Ez a legkeserűbb.
Milyen jó, hogy nem mászkálnak el
Isten könyvéből a betűk!

 
Néma mondatok
idegen mondattanát
betűzi a szél

Aludni szeretnék, de az előző játékosságra még néhányat biccentenem kell, és csak azután riadok a következőkre: a múlt-koptatta tisztáson megismert medve mászik fel galéria-ágyamra. Karmaival hasítja, szaggatja szilánkosra a lakkozott fenyőfát.

Minden tönkretett kezet őriz egy mozdulat.
Kecses vagy lágy vagy hirtelen: a lényeg megmarad.
És vannak olyan éjszakák, és vannak reggelek,
mikor mozdulnak, s hozzád érnek ezek a kezek.
S te alszol tőlük, anyatejtől fáradt csecsemő.
A tönkretett kezeknek így vagy tanú, s temető.

kérdeztem
merre megyünk
hol lesz a kikötő vagy öböl ahol horgonyt vetünk
micsoda kérdés ez egy evezőstől
értetlenkedtek az üzemi boszorkányok
és lecsapolták a lelkemet

"mi vagyunk a háromkirályok jöttünk hóból jöttünk sárból / jöttünk a sivatag porából hogy megkeressük az újjászületettet / megkeressük mesterünk..." 

 
 
Öröktől fogva láncon.
A bunker fölött kijártam a gyepet.
Kakasok, kutyák, lovak
farkasszeme. Átcsaholják az éjszakát.

Isten zakójáról
zsebkendő leesik
így tárul szét
teremtett világ

Év közben rengeteget élcelődnek egymással írók, költők, irodalmárok élőszóban, recenziókkal, jegyzetekkel. Most a líra köpönyegét (micsoda képzavar!) magunkra öltve tükröt tartunk néhány szerzőnek: Böszörményi Zoltánnak, Jónás Tamásnak, Kemény Lilinek, Krusovszky Dénesnek Kukorelly Endrének, Lázár Bence Andrásnak, valamint ismeretlen kamasz és túlkoros költőknek a Félönline és a Dog.hu-ról.

Civilben voltam a versben
Kérdésekkel zaklattam magamat
Rendületlenül toltam előre
a világ szekerét