Egy, ki a konyhában zsongít utaztató ízekkel,
Egy, ki saját főztjét szidja: sótlan, főtlen, ízetlen.

bágyaszt a láz, s tompítja még / a halálfélelmet is

Tallinn vakító bőr. Albínó.
Fehér szempillás gyerek.

Tükörbe néztem.
Mióta a Földön vagyok, öregedtem néhány évezredet.
Rég megszűnt a lávafolyás, magmává szilárdultak vonásaim.
Szám áramlásvonala mentén már repedezik a gránit, a gneisz.

együtt mentünk tovább, mondtad, / dánia pont jó lesz, én izlandot / szerettem volna, mert az olyan, mintha / kitalálták volna

Nincs
más, csak a káprázat
Lépcsők futnak fel a csigolyáimon
A veranda üvegajtaján át
istenből kihagyott arc

A Gyíkkirály vagyok – mondta a szőke lány –,
kígyó és madár keveréke,
angyal s ördög fattya.

A férfi már négy napja éhezett, szomjazott
a szétlőtt ház romjai alatt,
mielőtt ráleltek és kivégezték volna.

A szél virága alig nyit
puha szirmot, hazug, törött
törzsén lesz a csendből ép ág.

és hullik a szó, felhabzik az éj
szád pereméig, mint a fekély.
mit tudom én, hogy megmaradunk?
szürkül az udvar. mint a fehér.

A Szépség sem pillant tükörbe
míg Halál járja körbe-körbe.

folyópartokon emelt lakkcipőkön
mutatom be némajátékomat

vagy eltéveszti, tócsa lesz a fűben,
és körülállják azok megrendülten,
kik megmenthették volna, volt idő,
lekésték mind. A fű majd újranő,

Aztán elbúcsúznak tőle,
A sárkányok felszállnak az égre,
Ahol összeolvadnak
Egyetlen, nagy jin-jang jellé,

Olyankor, az összeérésben összenevetnek,
elgondolják, miért is nincs annál ébb,
mint amikor két izmos férfimetafora
a kopogás ütemére egymásnak feszül.

--- a hó alól kikandikált a pázsit:
a zöldje bújt elő ma villanásnyit,
cseppfolyós a völgy: a lusta láva
lecsordogált a tél fehérborába.

nézem az erdőt,
várom a tisztást,
tükörképem
lüktet a holdon.

Ez én voltam mind.
Az a nap. Az a vakság.
Ettől még ez élet.
Ettől még szabadság.

közülünk kivált.
kezdjük gyászbeszéd nélkül
a liturgiát.

Remegnek és szétesnek szembejövő klónjaink,
ahogy jöttek, elmennek, közben az égi óra ing,
féregjárat indul atommagok közepéből.
A szellemnő a gömbön át a mélybe szédül.