mindenhol itt vagy,
mert a várost beborítják a kedvenc fáid,
a mandulafenyők

Nagy ára van a hallgatásnak

Nekünk papírgyermekeink vannak akiket lelkesen nevelünk
Mikor megunjuk repülővé hajtogatjuk őket
hiszen vég és fáradság nélküli a testnek
az könyvek olvasása

Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.

nyálad sálat von nyakam köré
kezeid melegen tartják melleimet
körmöd lekarmolja a hideget fenekemről

A kamera az ég felé fordul, és hasas, szürke gomolyfelhőket mutat.

A meleg miatt nem
kávét, hanem sört rendelek, egy pohárral
neked is töltök. Tudom, hogy avantgárd éned
nevetne csak magában.

A nyári versképeslapok zsebrovatunkat Varga Melinda költeményével folytatjuk, aki nagyszüleit szólítja meg a versével.

A sötét árnyból-szőtt képe
a Halott Kutyát becézte –
És ahová ráhullt, az a
nyöszörgő másvilág volt?

álmaimban letűntek s eljövendők
templomi lépcsőin bandukolok,
s a feketefenyő alatti
lépcsőn mindig
elsőként köszönt a hajnal,
áttetszik tekintetem
a párálló lombokon.

Strucctollal fellobogózott a világ,
kifürkészhetetlen benne a sors.

Az egész létet a játék és
az érintés nélküli szeretkezések
értelmének ajánljuk.

rúgással hasítok magamnak
égtájakat a levegőből

Varga Melinda laudációi Borcsa Imola, Dezső Katalin és Vörös István Irodalmi Jelen-díjához

A költő hallgat, tehát a Kastély csendes.
Valami elveszett. Ebbe a veszteségbe nem,
nem lehet belenyugodni semmiképpen.

Szilánkok közt
pedig rájössz,
hogy a szavak íze sós,
akár a tegnapi tenger vize.
Remélted, hogy levedletted bűneidet,
de ők vedlettek téged.

Tiszta patakok faragják
újra a rézszínű kanyont.

sóhajtozom
epekedve bársonyos bőröd , halvány kezed finom
remegése után, hogy nem múlik el ajkamról
csókod málna íze, hajad végtelen illata leng felém
még atomkorunkból, mikor az ősrobbanással
széthulló paradicsomi boldogságunkból hirtelen
kiszakíttattunk

Gödrökre terített
halotti fátylak,
hímes palástok
brokátjai alatt

puha bőröd körül
nyelvem lett ruhád,
gyolcs szemérmed elé, hangtalan vonod,
ahogy fény körül libbenő bogárhad
falja a fényt, míg le nem kapcsolod