Harckocsik és emberek.
Senki sem remeg.
Senki sem látja
elejét, végét a frontnak.
Senki sem látja,
mit tesz majd a sors keze.
Tán elvonul az ősz,
de maradnak a fellegek.

már nélküled
pirkad s én
bocsánatos
bűnnel írom át
a csend imáját

A lelkekben csigalépcsőn száll alá a vágy, s istent
káromló csend honol.

az alkony széttárt
combjai közül
az éj hangtalan
kicsusszan

Poétikus helyszíni gondolatok Kolozsvárról Egyed Emese Álljunk meg egy szóra estje nyomán

itt éldegélek a luxusegyenletemben
ami minimum kétismeretlenes
és gyanítom hogy abból az egyik én vagyok
a másik talán gréta

Az akadály egy szó,
ronda fogalom-szülemény,
a lusta elme kreálja.

Örök télben fürdő magyar lélek,
jól látlak még, jól reméllek,
szívemben az éles kések
ma is élnek,
katedrálist építek az örök télnek.

A felsővezetékben Isten lakik
– mesélte főpályamester dédnagyapám.
És mikor elérte a halál
szeretett ungvári pályaudvarán,
ő maga is elnyújtózott
az örök vágányok felett.
Galíciában sebzett lelke
a váltóárammal kiegyezett.

menekülésből doktorálok, magányom
duplafedelű gépként kering a város felett, ha délben
felnézel, láthatod megcsillanni szárnyait

Ameddig a test szétosztható,
míg pengetője lehetsz a zengő ércnek,
míg megmaradhatsz szilánknak, töredéknek.
Eltűrőnek csak, tükörhomályban.

Kaotikus ritmusokkal, titkos hiánnyal,
a pokol skorpióival küzdünk,
sorsunk multidimenzionális
zsoltárkészletében.

Fényértő, fényértékeny helyeken
fejtalálom magamat, mondja,
két kardodban a halál nagy csöndje. Semmiért észen.

Az a fajta zöldség vagyok,
aki néha gyümölcsnek érzi magát.
A paradicsomba kívánkozik,
miközben eljárja a bűn táncát,
aki Évákkal álmodik,
nem Ádámmal, a kígyóktól meg szorong.

Ung király lánya fonja koszorúd.
Égő falábak pernyéje röppen.
Égi körökben eloldozódik.
Arcod tűnik fel. Nevető isten.

A huszadik század huszonkilencedik
évébe ugorjunk, Nagygalambfalvára,
vessünk egy pillantást a vén támpilléres
református templom déli kapujára.
Keresztelni vittek akkor egy kisdedet,
aki nem nyitotta versre még a száját,
elpityerdülésre sem fogott ihletet,
csak nézte az ajtó mintás kazettáját.
Íme a képeslap, megtalálja bárhol,
ki más a címzettje, mint Kányádi Sándor.

a mezőkön nyargaló
forró szél fehérre izzítja a kötélen
száradó vörös ingem és sálam

Fejed alja a Bakonyból
kiszabott párna-szerű,
ezen alszol ezer okból,
de az álmod keserű.

nem láthatod a citruspillangókat,
mert beleolvadnak a fekete-fehér
háttérbe. Vörös foltjaik, akár
a láthatatlan khmer férfiak és nők
szemei

nem éri meg a nyarat a tél. a liget bennem üres én. fekszem a közepén. elég vagyok magamnak.